Miért kicsi Magyarország?

Mert tömörítve van gavriloprin.zip néven....

TISZA ISTVÁN SZOBORAVATÁSÁNAK MARGÓJÁRA

Az egésznek van egy szimbolikája. Sőt, ha konkrétabbak akarunk lenni: az egész bohóckodás nem több egy egyszerű szimbólumnál. Annyi esze még a jelenlegi magyar politikai elitnek is van, hogy tudja: 100 évet nem lehet csak úgy kitörölni a történelemkönyvekből. Ezért tapogatódzik Thürmer Gyula is rossz helyen; hiszen volt már egy Kádár Jánosunk, aki iránt a nemzet egy része még mindig nosztalgiával érez, és a harmadik legalkalmasabb államférfiként tekint rá. Ugyanakkor van is egy Kádár Jánosunk, aki egy kissé köpcösebb bár, de ez nem érdekel senkit; igaz, hogy nem faszéken eszi a paprikás krumplit, hanem vip-páholyból nézi a béeldöntőt – annak ellenére, hogy a vagyonnyilatkozata szerint még a templom egerénél is szegényebb –, de nem baj, ez a nemzet (bocsánat: a jelenlegi retorika szerint a nép) akarata. Aki nem a diktatúra ellen harcolt az átkosban, hanem azok ellen, akik a diktatúrát csinálták.

De most jön az egészben a csavar, ami – elnézve a mai magyar viszonyokat – talán nem is annyira meglepő. A Nemzet, pontosabban szólva, a Nép Szuverén, Kétharmaddal Felhatalmazott Kormánya nem egy olyan embernek állít emlékművet a mostanában hazaárulónak kikiáltott Károlyi Mihály szobrának a helyén, aki alatt viszonylagos jólét volt, és akit, lássuk be, egyre többen kívánnak vissza (sajátos módon annak ellenére, hogy a bölcs vezetőink egyre jobban az ő politikáját követik, még mindig ő testesíti meg az ellenségképet Brüsszel és a háttérhatalom mellett). Nem is egy olyan embernek, akit ugyanúgy el tud fogadni a jobb- és a baloldal, aki egyszerre tekinthető az ellenállás és a megbékélés mellett a józan belátás szimbólumának is (a félreértések elkerülése végett ezúttal nem Kádárról, hanem Deákról van szó). Nem is egy olyan embernek, akire „jobboldali” és „konzervatív” körökben lassan kétszáz éve hivatkoznak, akinek a nevét egy terv is viseli, és aki talán az egyik leginkább konfliktuskerülő személy volt a magyar történelemben (és aki valószínűleg elborzadna, ha látná mi lesz abból az országból, aminek egész életét áldozta); hanem az egyik leginkább megosztó és leggátlástalanabb politikusnak, Tisza Istvánnak.

Aki alatt Magyarország – minden értelemben – nagy volt még (nem véletlen, hogy a szobrot június 4-én emelték talapzatra). Aki rendőri erőszakkal törte le a parlamentben a politikáját akadályozó ellenzéket. Aki zsebkendőszavazással vitte keresztül a házszabály-módosítást. Akinek a miniszterelnöksége alatt a parlament csak a meddő közjogi viták színhelye volt, míg az igazán fontos, kardinális kérdések a ház falain kívül maradtak és egyre jobban elmérgesedtek. Aki a választójog szűkítésének és a nemzetiségek háttérbe szorításának pártján volt, mert csak így látta biztosítottnak a hatalmát. Aki ellenezte a földreformot és a nincstelen parasztság földhöz juttatását, mert ebben is csak az arisztokrácia és a nemesség helyzetének a megrendülését látta. Aki bár az első világháború ellen volt – természetesen nem pacifizmusból, hanem mert tartott attól, hogy ez a Monarchia bukásához vezethet –, mégis megszavaztatta az újoncokat, több mint kétmillió magyart a halálba küldve vagy hadifogságba taszítva ezzel. Akit a vesztes háborúval azonosított az egész nemzet (nép), akit egy emberként gyűlölt 1918-ra és a népakarat beteljesedéseként lelőtt, mint egy kutyát.

De az áltag magyar ember erről mit sem tud. Nem érdekli és nincs rá ideje. Nem olvasta Ady versét a „geszti bolond”-ról, nem tudja, mi az a véderővita és nem tudja, hogy az első világháború a központi hatalmak esetleges győzelmével is csak rontott volna vélhetőleg Ausztria-Magyarország helyzetén. Ő csak annyit tud, hogy Tisza István életművére támaszkodva felépítünk egy új Magyarországot, ami mentes lesz a liberalizmus fertőjétől. Elhiszi, hogy a vesztes háború, a forradalmak, a Monarchia felbomlása és a trianoni béke mind a liberális (zsidó) ellenzéki politikai elit miatt volt, akik idegen hatalmak kezére játszották az országot, beteljesítve ezzel az ezeréves összeesküvést a magyarság ellen. De mi nem adjuk fel száz év után sem, mindent visszaszerzünk az unorthodox úton, amelyet mi taposunk ki, és amelyen majd az összes közép-kelet európai nép követ minket (hiszen Oroszországgal – ahol egyébként Sztálinra is kb olyan nosztalgiával gondolnak, mint nálunk Kádárra – már szövetségre léptünk, mint egyenlő az egyenlővel, ezt még az ukrán terroristák sem tudták megakadályozni), és ez már el is kezdődött, hiszen Magyarország jobban teljesít.

És miközben az egérke és az elefánt dübörögnek a hídon, a földek már az új nagybirtokos-réteg kezébe kerülnek. Ügyeskednek a választókerületekkel. A közélet tele van a Brüsszellel és az EU-val foglalkozó nyilatkozatokkal, reformokról nem hallani. A sajtószabadság már a Magyar Nemzet szerint is veszélyben van. De a népet ez nem érdekli. Neki elég az átrobotolt nap után a Barátok Közt, a rezsicsökkentés és az a tudat, hogy ma is odabasztunk valahogy az ellenségeinknek.

A kétharmad alattunk vágja a fát. Ezt a politikát nem lehet a végtelenségig folytatni, egyenesen rohanunk bele a katasztrófába, Tiszástól-Nagy-Magyarországostól-rezsicsökkentésestől. Lehet széllel szemben hugyozni, csak akkor nem kell csodálkozni, ha a pofánkba kapjuk.