Az egésznek van egy szimbolikája.
Sőt, ha konkrétabbak akarunk lenni: az egész bohóckodás nem több egy egyszerű
szimbólumnál. Annyi esze még a jelenlegi magyar politikai elitnek is van, hogy
tudja: 100 évet nem lehet csak úgy kitörölni a történelemkönyvekből. Ezért
tapogatódzik Thürmer Gyula is rossz helyen; hiszen volt már egy Kádár Jánosunk,
aki iránt a nemzet egy része még mindig nosztalgiával érez, és a harmadik
legalkalmasabb államférfiként tekint rá. Ugyanakkor van is egy Kádár Jánosunk,
aki egy kissé köpcösebb bár, de ez nem érdekel senkit; igaz, hogy nem faszéken
eszi a paprikás krumplit, hanem vip-páholyból nézi a béeldöntőt – annak ellenére,
hogy a vagyonnyilatkozata szerint még a templom egerénél is szegényebb –, de nem
baj, ez a nemzet (bocsánat: a jelenlegi retorika szerint a nép) akarata. Aki
nem a diktatúra ellen harcolt az átkosban, hanem azok ellen, akik a diktatúrát
csinálták.
De most jön az egészben a csavar,
ami – elnézve a mai magyar viszonyokat – talán nem is annyira meglepő. A
Nemzet, pontosabban szólva, a Nép Szuverén, Kétharmaddal Felhatalmazott
Kormánya nem egy olyan embernek állít emlékművet a mostanában hazaárulónak
kikiáltott Károlyi Mihály szobrának a helyén, aki alatt viszonylagos jólét
volt, és akit, lássuk be, egyre többen kívánnak vissza (sajátos módon annak
ellenére, hogy a bölcs vezetőink egyre jobban az ő politikáját követik, még
mindig ő testesíti meg az ellenségképet Brüsszel és a háttérhatalom mellett). Nem
is egy olyan embernek, akit ugyanúgy el tud fogadni a jobb- és a baloldal, aki
egyszerre tekinthető az ellenállás és a megbékélés mellett a józan belátás
szimbólumának is (a félreértések elkerülése végett ezúttal nem Kádárról, hanem
Deákról van szó). Nem is egy olyan embernek, akire „jobboldali” és
„konzervatív” körökben lassan kétszáz éve hivatkoznak, akinek a nevét egy terv
is viseli, és aki talán az egyik leginkább konfliktuskerülő személy volt a
magyar történelemben (és aki valószínűleg elborzadna, ha látná mi lesz abból az
országból, aminek egész életét áldozta); hanem az egyik leginkább megosztó és
leggátlástalanabb politikusnak, Tisza Istvánnak.
Aki alatt Magyarország – minden
értelemben – nagy volt még (nem véletlen, hogy a szobrot június 4-én emelték
talapzatra). Aki rendőri erőszakkal törte le a parlamentben a politikáját
akadályozó ellenzéket. Aki zsebkendőszavazással vitte keresztül a
házszabály-módosítást. Akinek a miniszterelnöksége alatt a parlament csak a
meddő közjogi viták színhelye volt, míg az igazán fontos, kardinális kérdések a
ház falain kívül maradtak és egyre jobban elmérgesedtek. Aki a választójog
szűkítésének és a nemzetiségek háttérbe szorításának pártján volt, mert csak
így látta biztosítottnak a hatalmát. Aki ellenezte a földreformot és a
nincstelen parasztság földhöz juttatását, mert ebben is csak az arisztokrácia
és a nemesség helyzetének a megrendülését látta. Aki bár az első világháború
ellen volt – természetesen nem pacifizmusból, hanem mert tartott attól, hogy ez
a Monarchia bukásához vezethet –, mégis megszavaztatta az újoncokat, több mint kétmillió
magyart a halálba küldve vagy hadifogságba taszítva ezzel. Akit a vesztes
háborúval azonosított az egész nemzet (nép), akit egy emberként gyűlölt 1918-ra
és a népakarat beteljesedéseként lelőtt, mint egy kutyát.
De az áltag magyar ember erről
mit sem tud. Nem érdekli és nincs rá ideje. Nem olvasta Ady versét a „geszti
bolond”-ról, nem tudja, mi az a véderővita és nem tudja, hogy az első
világháború a központi hatalmak esetleges győzelmével is csak rontott volna
vélhetőleg Ausztria-Magyarország helyzetén. Ő csak annyit tud, hogy Tisza
István életművére támaszkodva felépítünk egy új Magyarországot, ami mentes lesz
a liberalizmus fertőjétől. Elhiszi, hogy a vesztes háború, a forradalmak, a
Monarchia felbomlása és a trianoni béke mind a liberális (zsidó) ellenzéki
politikai elit miatt volt, akik idegen hatalmak kezére játszották az országot,
beteljesítve ezzel az ezeréves összeesküvést a magyarság ellen. De mi nem adjuk
fel száz év után sem, mindent visszaszerzünk az unorthodox úton, amelyet mi
taposunk ki, és amelyen majd az összes közép-kelet európai nép követ minket
(hiszen Oroszországgal – ahol egyébként Sztálinra is kb olyan nosztalgiával
gondolnak, mint nálunk Kádárra – már szövetségre léptünk, mint egyenlő az
egyenlővel, ezt még az ukrán terroristák sem tudták megakadályozni), és ez már
el is kezdődött, hiszen Magyarország jobban teljesít.
És miközben az egérke és az
elefánt dübörögnek a hídon, a földek már az új nagybirtokos-réteg kezébe
kerülnek. Ügyeskednek a választókerületekkel. A közélet tele van a Brüsszellel
és az EU-val foglalkozó nyilatkozatokkal, reformokról nem hallani. A
sajtószabadság már a Magyar Nemzet szerint is veszélyben van. De a népet ez nem
érdekli. Neki elég az átrobotolt nap után a Barátok Közt, a rezsicsökkentés és
az a tudat, hogy ma is odabasztunk valahogy az ellenségeinknek.
A kétharmad alattunk vágja a fát.
Ezt a politikát nem lehet a végtelenségig folytatni, egyenesen rohanunk bele a
katasztrófába, Tiszástól-Nagy-Magyarországostól-rezsicsökkentésestől. Lehet
széllel szemben hugyozni, csak akkor nem kell csodálkozni, ha a pofánkba
kapjuk.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése