2014. június 11., szerda
2014. június 10., kedd
TISZA ISTVÁN SZOBORAVATÁSÁNAK MARGÓJÁRA
Az egésznek van egy szimbolikája.
Sőt, ha konkrétabbak akarunk lenni: az egész bohóckodás nem több egy egyszerű
szimbólumnál. Annyi esze még a jelenlegi magyar politikai elitnek is van, hogy
tudja: 100 évet nem lehet csak úgy kitörölni a történelemkönyvekből. Ezért
tapogatódzik Thürmer Gyula is rossz helyen; hiszen volt már egy Kádár Jánosunk,
aki iránt a nemzet egy része még mindig nosztalgiával érez, és a harmadik
legalkalmasabb államférfiként tekint rá. Ugyanakkor van is egy Kádár Jánosunk,
aki egy kissé köpcösebb bár, de ez nem érdekel senkit; igaz, hogy nem faszéken
eszi a paprikás krumplit, hanem vip-páholyból nézi a béeldöntőt – annak ellenére,
hogy a vagyonnyilatkozata szerint még a templom egerénél is szegényebb –, de nem
baj, ez a nemzet (bocsánat: a jelenlegi retorika szerint a nép) akarata. Aki
nem a diktatúra ellen harcolt az átkosban, hanem azok ellen, akik a diktatúrát
csinálták.
De most jön az egészben a csavar,
ami – elnézve a mai magyar viszonyokat – talán nem is annyira meglepő. A
Nemzet, pontosabban szólva, a Nép Szuverén, Kétharmaddal Felhatalmazott
Kormánya nem egy olyan embernek állít emlékművet a mostanában hazaárulónak
kikiáltott Károlyi Mihály szobrának a helyén, aki alatt viszonylagos jólét
volt, és akit, lássuk be, egyre többen kívánnak vissza (sajátos módon annak
ellenére, hogy a bölcs vezetőink egyre jobban az ő politikáját követik, még
mindig ő testesíti meg az ellenségképet Brüsszel és a háttérhatalom mellett). Nem
is egy olyan embernek, akit ugyanúgy el tud fogadni a jobb- és a baloldal, aki
egyszerre tekinthető az ellenállás és a megbékélés mellett a józan belátás
szimbólumának is (a félreértések elkerülése végett ezúttal nem Kádárról, hanem
Deákról van szó). Nem is egy olyan embernek, akire „jobboldali” és
„konzervatív” körökben lassan kétszáz éve hivatkoznak, akinek a nevét egy terv
is viseli, és aki talán az egyik leginkább konfliktuskerülő személy volt a
magyar történelemben (és aki valószínűleg elborzadna, ha látná mi lesz abból az
országból, aminek egész életét áldozta); hanem az egyik leginkább megosztó és
leggátlástalanabb politikusnak, Tisza Istvánnak.
Aki alatt Magyarország – minden
értelemben – nagy volt még (nem véletlen, hogy a szobrot június 4-én emelték
talapzatra). Aki rendőri erőszakkal törte le a parlamentben a politikáját
akadályozó ellenzéket. Aki zsebkendőszavazással vitte keresztül a
házszabály-módosítást. Akinek a miniszterelnöksége alatt a parlament csak a
meddő közjogi viták színhelye volt, míg az igazán fontos, kardinális kérdések a
ház falain kívül maradtak és egyre jobban elmérgesedtek. Aki a választójog
szűkítésének és a nemzetiségek háttérbe szorításának pártján volt, mert csak
így látta biztosítottnak a hatalmát. Aki ellenezte a földreformot és a
nincstelen parasztság földhöz juttatását, mert ebben is csak az arisztokrácia
és a nemesség helyzetének a megrendülését látta. Aki bár az első világháború
ellen volt – természetesen nem pacifizmusból, hanem mert tartott attól, hogy ez
a Monarchia bukásához vezethet –, mégis megszavaztatta az újoncokat, több mint kétmillió
magyart a halálba küldve vagy hadifogságba taszítva ezzel. Akit a vesztes
háborúval azonosított az egész nemzet (nép), akit egy emberként gyűlölt 1918-ra
és a népakarat beteljesedéseként lelőtt, mint egy kutyát.
De az áltag magyar ember erről
mit sem tud. Nem érdekli és nincs rá ideje. Nem olvasta Ady versét a „geszti
bolond”-ról, nem tudja, mi az a véderővita és nem tudja, hogy az első
világháború a központi hatalmak esetleges győzelmével is csak rontott volna
vélhetőleg Ausztria-Magyarország helyzetén. Ő csak annyit tud, hogy Tisza
István életművére támaszkodva felépítünk egy új Magyarországot, ami mentes lesz
a liberalizmus fertőjétől. Elhiszi, hogy a vesztes háború, a forradalmak, a
Monarchia felbomlása és a trianoni béke mind a liberális (zsidó) ellenzéki
politikai elit miatt volt, akik idegen hatalmak kezére játszották az országot,
beteljesítve ezzel az ezeréves összeesküvést a magyarság ellen. De mi nem adjuk
fel száz év után sem, mindent visszaszerzünk az unorthodox úton, amelyet mi
taposunk ki, és amelyen majd az összes közép-kelet európai nép követ minket
(hiszen Oroszországgal – ahol egyébként Sztálinra is kb olyan nosztalgiával
gondolnak, mint nálunk Kádárra – már szövetségre léptünk, mint egyenlő az
egyenlővel, ezt még az ukrán terroristák sem tudták megakadályozni), és ez már
el is kezdődött, hiszen Magyarország jobban teljesít.
És miközben az egérke és az
elefánt dübörögnek a hídon, a földek már az új nagybirtokos-réteg kezébe
kerülnek. Ügyeskednek a választókerületekkel. A közélet tele van a Brüsszellel
és az EU-val foglalkozó nyilatkozatokkal, reformokról nem hallani. A
sajtószabadság már a Magyar Nemzet szerint is veszélyben van. De a népet ez nem
érdekli. Neki elég az átrobotolt nap után a Barátok Közt, a rezsicsökkentés és
az a tudat, hogy ma is odabasztunk valahogy az ellenségeinknek.
A kétharmad alattunk vágja a fát.
Ezt a politikát nem lehet a végtelenségig folytatni, egyenesen rohanunk bele a
katasztrófába, Tiszástól-Nagy-Magyarországostól-rezsicsökkentésestől. Lehet
széllel szemben hugyozni, csak akkor nem kell csodálkozni, ha a pofánkba
kapjuk.
2014. április 27., vasárnap
ZSOLT
Most pedig valami egy korábban
példátlan dologra vállalkozunk. Ugyanis nem egy konkrét, általunk
is ismert személyen keresztül fogjuk a magyar társadalmi élet egy
jellemző figuráját bemutatni, hanem megalkotunk egy fiktív
karaktert – nevezzük hasra ütés alapján Zsoltnak –, aki egy
egész kasztrendszer képviselője lesz. Egy egész társadalmi
rétegnek, amelyet már a Horthy-korszakban is valamelyes irigyléssel
figyelt mind az arisztokrata, mind a zsellér; ide akart tartozni a
társadalom nagy része – azonban csak nagyon keveseknek adatott
meg, hogy tagjai legyenek ennek a kiváltságos közösségnek. Ez
pedig a keresztény középosztály.
Bár létrehoztuk Zsoltot, hogy
bemutassuk e kasztnak a főbb jellegzetességeit, rögtön
problémákba ütközünk, ha meg akarjuk állapítani, mit is
képvisel, mik a mozgatórugói és céljai. Aki odafigyelt csak egy
minimális mértékben is a gimis töriórákon, az tudja, hogy
keresztény = nem zsidó, de a középosztály definiálásánál már
nem ilyen egyszerű a helyzetünk
(http://index.hu/video/2007/03/12/vigyazat_duborog_az_mdf_uj_generacioja/).
Tovább nehezíti a helyzetünk, hogy Zsoltot – hiszen leírtuk
fentebb, a valóságban nem létezik, csupán a mi elménk fikciója
– nagyon nehéz elképzelnünk. Életkorát nem tudjuk
meghatározni, de nem is fontos; a keresztény középosztály
értékrendje és gondolkodásmódja a felsírás pillanatától a
lélek expresszvonattal mennyországba jutásáig ugyanolyan. Ezek
leszögezése után pedig rá is térhetünk Zsoltra.
Zsolt legfontosabb tulajdonsága a
hidegfejűsége. Egyesek számára közönyösnek, mások számára
pofátlannak tűnhet néhány megnyilvánulása, de Zsolt esetében
semmi ilyenről nincs szó: egyszerűen ameddig csak teheti,
megpróbál a háttérben maradni, s csak akkor lép elő, ha a
helyzet mindenféleképpen megkívánja. Feleslegesen nem létesít
kapcsolatokat, közeledési gesztusai – hasonlóan T. Györgyhöz –
időnként ügyetlennek tűnhetnek. Minden egyes lépését, tettét
sokszor átgondolja, céltudatosan tör előre, képes akárkin
átgázolni.
Természetéből adódóan
bizalmatlan a más társadalmi rétegekkel szemben. Különösen
Józseffel való konfliktusai gyakoriak, hiszen rá úgy tekint, mint
egy, a kevesektől átpártolt árulóra. Valószínűleg követné
Józsefet, ha az fel tudna neki mutatni egy olyan értékrendet,
amely az eredetit, a belekódoltat helyettesíthetné – mivel az
azonban erre képtelen, ezért irracionális gyűlöletet és
megvetést érez iránta és minden iránt, amit képviselni
próbálna. Ennek bátran hangot is ad. T. Györggyel, illetve a
jószándékú, de nála butább vagy szorgalmasabb emberekkel a jó
kapcsolat kialakítására törekszik, ami a lúzerek között
népszerűvé teszi; előszeretettel mutatkozik köztük, ezzel is
üzenve a többi embernek, hogy aki megérdemli, azzal szívesen köt
barátságokat.
Meg kell még említeni Zsolt és a
nők viszonyát. Feltűnő, hogy vonzza a gyönyörű lányokat,
akikről minden férfi álmodik. Ennek több oka is van: egyrészt az
aránylag sok konditeremben eltöltött óra (amely ugyan meg sem
közelíti Balázs mutatóit, de Zsolt esetében a motiváció nem a
félelem, hanem tényleg szereti kifárasztani magát, mert az
elméletileg segíti a tervei átgondolásában), az a tény, hogy a
lányok valamilyen perverz módon vonzódnak a személyiségéhez,
valószínűleg titokzatosnak tartják, és Zsolt hihetetlen
megérzései. Csecsemőkorától fogva biztos abban, hogy a tízmillió
magyar között van egy olyan lány, aki arra született, hogy az ő
felesége legyen, és felhasználja összes hidegfejűségét,
alattomosságát és kapcsolatát ennek a személynek a
megtalálására. Ha ez sikeres, akkor eljut az eszményi boldogság
állapotába: innentől fogva képes arra, hogy élvezze az életét,
a bukásokat sikernek élje meg, hat potenciális Zsoltot szabadítson
a világra, jótékonykodjon és létrehozzon egy mintagazdaságot a
Pilisben, ahol nyolcéves cigánygyerekeket dolgoztat éhbérért,
kivívva az egész közösség megbecsülését. Optimális esetben
még polgármesterré is megválasztják, innen pedig egyenes út
vezet a Parlamentbe, nem is kell mondani, melyik párt(ok) színeiben.
Azonban nem minden Zsolt képes az
önmegvalósításnak ilyen magas fokára eljutni. A legnagyobb
buktató a pártalálás. Vannak olyanok, akikben a fentebb említett
megérzés nem fejlődött ki olyan magas szinten, hogy a keresztény
középosztály méltó képviselői legyenek; vagy túl korán
kezdik a párválasztást/éretlenek hozzá, vagy hibáznak a
kiszemeltet illetően. A Zsoltok Tanácsa – természetesen ez is
fiktív szervezet – a hibázó kiszsoltoknak egy-két alkalommal
megbocsát, de utána nincs kegyelem, és jön a Zsoltok Bosszúja.
Ennek a folyamatnak a során a bűnös Zsoltok megkérdőjelezik
magukban, hogy méltóak-e a keresztény középosztály
képviseletére. Extrém esetben, ha az adott Zsolt lelki erejét a
csalódások teljesen megtörték, akár Balázzsá vagy Józseffé
válás is lehet a Zsoltok Bosszújának végkifejlete.
2014. április 13., vasárnap
A LAGZI
A magyar
társadalmi életnek van egy sajátos eseménye, ahol– afféle
panoptikum módjára – kis túlzással az összes császármetszéssel
világra szart karakter képviselteti magát, akik sehol máshol nem
találkoznának. Ahol a magamféle, környezetére valamelyes
reflektáló mizantróp álértelmiségit szokás szerint az undor
kerülgeti. Amiért egyesek képesek a napi Rubicon-félórájukat,
mások a zumbaedzésüket kihagyni, sőt, akadnak olyanok, akik talán
még a Való Világ-rozébor kombóról is lemondanak csak azért,
hogy e sajátságos eseményen részt vegyenek. Ez pedig a falusi
lagzi.
Amint belépünk
az agyfasszal felérő polgári és templomi esküvők után a falusi
Kertvendéglő rendezvénytermébe, már érezni lehet a sznobéria
és az igénytelenség sajátságos elegyét a levegőben, amely
azonnal fojtogatni kezdi a belépőket bizonyos IQ-szint megléte
esetén. Na és még a tudat, hogy legalább öt órán át olyan
rokonokkal leszünk összezárva, akiket legszívesebben deréktól
lefelé lenapalmzonánk… Nagyjából egy szalagavató afterpartyt
kell elképzelni, majd a négyzetre emelni. Már két perc eltelte
után erőteljes szédelgést érezni a látottak következtében –
pedig engem sok mindennel lehet vádolni, de frigidséggel vagy
prüdériával nem. Olyan emberek fogdossák és smárolják egymást,
akik normális körülmények között undorodva mennének el egymás
mellett, és mivel az alkohol felszívódási szabályai nem a
Szomszédokban látottakkal egyeznek meg – értsd: két perc után
nincs az az alkoholtartalmú ital, amely képes lenne az emberek
ízlését ennyire megváltoztatni –, ezzel is a helyet kell
megvádolnunk. De mielőtt azt a következtetést vonnánk le, hogy
ez a már ismert személyiségek védekezési mechanizmusa a számukra
is vállalhatatlan atmoszférára, meg kell említeni egy fontos
különbséget a szalagavató afterek és a lagzik között. Míg az
előbbieken az ismerkedés Martin Garixre, Aviciira és (extrém
esetben) veretős patronos minimal technóra történik, itt mulatós
zenére vagy magyar nótára.
Ennek az
észrevétele, és persze a zenészek megjelenése – akik egyébként rettentő
képzettnek és rutinosnak tűnnek, sőt valamennyire talán még
kényelmetlenül is érzik magukat, hiszen meglehetősen degradáló
lehet a zeneakadémia elvégzése után a „Jég dupla whiskyvel”-t
játszani szombat esténként, bár a megszokás nagy úr – a magamfajtát azonnal egy cigaretta elszívására
sarkallja. Csakhogy én balfasz otthon hagytam az öngyújtómat,
kezdődik a mindig is gyűlölt tűztarhálás; az első három
megszólított, annak ellenére, hogy pöfékeli a még számomra is
rettentően undorítónak tetsző mentolos cigijét, közli, hogy nem
tud tűzzel szolgálni, valószínű nem tetszik nekik, hogy nem
vagyok öltönyben. Végül sikerül öt perc elteltével
meggyújtanom három szál maradék cigim egyikét, már-már rapid
tempóban elszívom, hogy aztán repülhessek vissza a
Kertvendéglőbe, ahol a zenekar már a „Szívemben bomba van”-t
játssza. Borbála éppen Balázsnak tart kiselőadást arról, hogy
a rasszizmus rossz és Picasso jó, Fruzsina pedig József előadását
hallgatja álmélkodva az őszirózsás forradalomról. Elcsattannak
az első félénk puszik, megjelenik a vőfély, Zoltán, aki
civilben postás. Gyorsan rögtönöz egy verset, amelynek nyolc
sorában lehetetlenség volt megszámolni a gyermekáldás aktusának
elvont fogalmait. A szótagszám és a rím természetesen csak
mellékes.
Közben
megérkezik a fotós, a meglehetősen ázott tollú páva benyomását
keltő Xavér, aki szó nélkül lenyúlja a székemet, amíg a
dolgomat végzem a mellékhelyiségben, majd mindenkit a pavilonhoz
terel, és tíz perc múlva le is lép két fénykép készítése
után. Neki volt talán a legtöbb esze a társaságban ezek alapján,
természetesen a székemet nem vitte vissza. Azon nem is ütközöm
már meg, hány borítékot tesz zsebre a biztosítási ügynökként
tevékenykedő vőlegény az este során a jókívánságok
közepette.
Mikor a
borjúpörkölt után a tízéves Bözsike sírva fakadt
mellettem, mert senki nem akart táncolni vele a Paff, a bűvös
sárkány mulatós változatára, úgy éreztem, egy pillanatra
megértettem a világegyetem működésének egy apró részletét.
Lehet pofázni a démosznak antiszemitizmusról, holokausztról,
szabadságjogokról meg rezsicsökkentésről. Lehet ígérni neki
cirkuszt és kenyeret, de igazán csak egyvalami kell neki:
igénytelen, fos hangulat, zene és közeg. Ezek azok, amikre
elfelejtik a bújukat-bajukat, és amíg engem a terem egyik falától
a másikhoz basz a vállalhatatlan atmoszféra és a rengeteg
elfogyasztott alkohol, az egyszerű, testes parasztlány ide-oda
sodródik a még nálam is girnyóbb atomfizikus-hallgató
egyetemista kezeiben a Macskajaj zenéjére a táncparketten, és
olyan felhőtlen boldogságot érez, amelyet nekem semmilyen drog nem
tudna nyújtani. Abban a pillanatban biztossá vált bennem, hogy ez
még a szalagavató afternél is hosszabb este lesz.
2014. április 9., szerda
T. GYÖRGY
„T. György nagy úr volt. Sok becses marhája,
Kincse volt temérdek, s arra büszke mája.
(…)
Jött (…) a kész haszonnak egy felét fölenni,
Más felét magának tarsolyába tenni.”
T. György
budai polgárcsalád szülötte, jogásznak tanul. Mint ilyen, az
anyatejjel együtt szívta magába a régi polgári erényeket és
értékrendet: a magántulajdon tiszteletét, a kemény munka
becsületét és az adakozás boldogságát.
T. György számára kiemelkedően
fontos a jó modor és a kifinomult ízlés. Próbálja magát távol
tartani a köznép brutális hordáitól – azonban, bármennyire
szégyelli maga és mások előtt is, mégis tudja, hogy valahol
mélyen ő is plebejus lelkületű. Ezért T. György számára
kiemelkedően fontos kérdés volt egész élete során a
csőcselékhez való viszonya. Annak primitív, egyszerű szokásai
és előítéletei viszont megakadályozzák azt, hogy T. György és
a plebs között valódi kapcsolat alakuljon ki. T. György jó
szándékú közeledései így rendre zátonyra futnak – talán
éppen azért, mert T. György hiába próbál meg az egyszerű
emberek nyelvén szólni hozzájuk, modorát nem képes
megváltoztatni, nem tud másik emberré válni. Annak ellenére,
hogy jeles napokon kocsival furikázza körbe a városban apja pénzén
az alsóbb társadalmi réteget, azok továbbra is egy gazdag,
túlságosan is kifinomult csodabogarat látnak benne – afféle
„outsidert”. Ezt a benyomását csak tovább rontja a helyzethez
soha nem illő beszédstílusával. Szokásait sem tudja levetkőzni,
és nem érti: miért néznek rá furán, mikor csak egyszerűen
igényesebb, udvariasabb és tisztább az átlagnál? Miért baj az,
ha valaki egy gyorsétteremben csak akkor hajlandó hozzákezdeni a
már kifizetett fogásához, ha valaki kéztisztítókrémmel szolgál
neki? Ki tudja ki evett ott előtte, egyáltalán, miért nem lehet
normális vendéglőben enni? Miért baj az, ha valaki éppen nőnapon
nyelvvizsgázik, és a vizsgáztatónőknek, valamint
vizsgázótársnőinek is virágot visz? Mert van pénze virágot
venni? Egyébként az ilyen dolgoknak evidensnek kéne lennie! Miért
baj az, ha valaki kiáll egy színdarab mellett, amelyet történetesen
egy, az ő politikai felfogásával gyökeresen ellenkező elveket
valló művész rendezett, annak ellenére, hogy ő is tudja –
hiszen kifinomult ízlésére oly büszke –, hogy az a színdarab
kriminális? Talán tanulmányaiból fakadóan, de feltámad benne az
igazságosság-érzete.
T. György a plebs gyűlöletkeltő,
szélsőségesen liberális szónokainak rémálma. A köznyelvből
és a fentebb stílből egyaránt merítő szókincsével, egészen
egyedien megszerkesztett, a magyar nyelvet megújító mondataival a
nyelvművelés egy teljesen új szintjére lépett – neki
tulajdonítják az új nyelvi és esztétikai szemlélet, az
újmodorosság megteremtését. T. Györggyel egyszerűen nem érdemes
vitatkozni, hisz úgyis mindig neki van igaza. Nincsenek előítéletei,
a létezőket és az eszméket mindig az adott helyzetben mérlegeli,
az előzményeket és a következményeket semmibe véve. T. György
a vitákból és meggondolatlannak tűnhető, másokra tekintettel
nem levő cselekedeteiből nem csinál nagy ügyet. A hatalmas ellene
irányuló gyűlölet tompulni látszik, T. Györgyöt egyre jobban
elfogadják szemmel látható hibái ellenére. Sőt, egyre többen
kezdik el tisztelni őt amiatt, amilyen „sztoikus, már-már
heroikus” nyugalommal tűrte a „kiközösítés forró poklát”.
T. Györgynek pedig semmi sem kell
ennél jobban; hiszen a sok konditeremben eltöltött óra és az
újabb és újabb közösség- és barátkeresésbe vetett energia
ellenére – T. György rettentően magányos. Idővel remélhetőleg
ezt is kinövi, ahogy a korlátoltságát is – bár az utóbbira
nincs túl sok esély.
2014. április 6., vasárnap
Négyévi Különkiadás
Eltelt újabb négy év,
közben tizennyolc éves választópolgár lettem. Az nem is kérdés,
hogy érdekel kis hazánk sorsa és egy jó ideje figyelemmel kísérem
ezt a politikai szappanoperát és úgy általában mindent, ami itt
– nem csak Gyöngyösön – folyik. Amikor azonban ott tartunk,
hogy állunk egy fülkében, előttünk egy papírdarab, kezünkben a
bombabiztosan kikötözött toll (belegondolni is szörnyű, milyen
borzalmas össznépi káoszt és pánikot okozna az íróeszköz
hiánya) és rájövünk, hogy „Igen, ez most tényleg megtörténik.
Tenni fogok valamit az ország érdekében”, akkor azért beüt valami. Utoljára 12 évesen
éreztem ekkora hatalmat a kezeimben, amikor cheat kódokkal
irányítottam az általam kreált lények gyengéd érzelmeit és
öregítettem őket egyetlen kattintással1.
De kire szavazzak?
Szerencsére a szüleim
nem azok az emberek, akik csak azért nemzenek utódokat, hogy minél
több szurkolóval támogassák kedvenc focicsapatukat
pártjukat. Nem akarnak befolyásolni – nagyon nem is tudnának,
mert maguk is tanácstalanul kapkodják a fejüket és tudják, hogy
itt most nincs jó, csak kisebb szar –, de nyomatékosan megkértek
rá, hogy program alapján szavazzak.
Csupán pár óra választ
el a pirosfehérzöld betűs pillanattól, de még mindig
döntésképtelen vagyok. Ezért felkerekedtem és segítségül
hívtam a taot, hogy mutasson nekem utat és jutasson olyan
elhatározásra, mely kellőképpen növeli testem
csi-koncentrátumát, így helyreállhat lelkem narancs-piros
jinjangja.
6:45
Első utam az egyik XIII.
kerületi panelrengetegbe vezetett. Egy-két hazafelé tartó,
biciklijére támaszkodó alkoholistát leszámítva egy lélekkel
sem találkoztam, ahogy a csípős szembeszélben tapostam az
aszfaltot. Két perccel később már ott álltam a hatodikon. Alig
ért hozzá kopogásra formált kézfejem az ajtóhoz, már szemben
is találtam magam Janka nénivel. Ősz hajában halványrózsaszín
csavarók, otthonkája fölött sietve felkapott, kibolyhosodott
frotírköntös. Apró vakondszemeivel pislogott felém, de a
felismerés csillanását csak akkor láttam meg bennük, amikor
nyakába akasztott, besárgult SZTK keretes szemüvegét feltolta az
orrára. Kaptam tőle egy csésze eszméletlenül rossz teát, majd
az udvarias „Mi a helyzet az iskolában?” és „Segített a
gyógytorna a gerincfájásán?”-ok után in medias res
nekiszegeztem látogatásom okát:
Mondja csak Janka
néni, melyik pártra fog szavazni vasárnap?
- Orbán Viktorra, kedvesem
Mivel indokolná?
- Hazánk ellen elnyomás folyik, tudja? Az EU baloldali érdekeket képvisel, a mi kormányunk jobboldaliakat. Az elmúlt négy évben, ha figyelte a híradásokat, láthatta, hogy a mi Fideszünk képtelen hibázni, a sok nehezítő körülmény ellenére. Akármennyire támad az IMF, a Brüsszel-New York-Tel Aviv-tengely, a pénznél erősebbek az értékek! Nem is kellenének választások, kérem! Az egész nemzet akaratából kormányoz a kormányunk, tudja? Hiába a zsidó balliberális kisebbség! Győzelmeink egyelőre láthatatlanok, de vannak! Nem is kellenének választások! És mi az, hogy nincs demokrácia?! Aki azt mondja, az az antidemokratikus! Maguk a választások hátráltatják a demokráciát! Maga a demokrácia hátráltatja a demokráciát! A kétharmados többség után…..bezzeg a régi szép időkben (fejezte be Janka néni, aki teljes extázisba esve kiabált úgy, hogy visszhangzott az egész ház, és nem vette észre, hogy öt perce ott hagytam).
7:28
Ezután a Duna Plázába
indultam, mert a testem kétségbeesetten vágyott egy kis koffeinre.
Az utcán sétálva frissen sült kenyér illata csapta meg az orrom,
mire a gyomrom olyan korgással válaszolt, amit egy téli álmából
felébredő, kifejlett grizzly is könnyen megirigyelt volna. Mire
feltűnt, hogy mi történik velem, már bent is voltam a pékségben,
ahol éppen a pék (akinek izomzatát és feltételezhető fizikai
erejét egy grizzly is könnyen megirigyelné) csapta a szelet az
eladólánykának. Igazán nem állt szándékomban odafigyelni a
beszélgetésükre, de már az első pár mondat felkeltette az
érdeklődésemet.
- Na szóval Szilvi, figyelj, őő az van, hogy érted, ma ilyen nagy nap van, mert ma van az izé, vágod, amikor ilyen iskolába elmegy mindenki, baszod, mert, hogy a pártok….
- A szavazás?
- Szerinted miről beszéltem bazdmeg?
- Jó
- Ne józzál, jó? Na! Most elfelejtettem mit akartam. Na…
- Maradjak bent tovább helyetted? Úgyse mennél el szavazni, csak gyúrni megint..
- Ne! Ne, jó? Már hogy ne mennék el? Ma átvesszük a hatalmat a zsidóktól! Végre nemzeti kormányunk, vágod, lesz, mert ami most van, baszod, az nem az, csak ilyen kamu, vágod. Nem nemzeti bazdmeg, nem ilyen magyar, hanem zsidó meg cigány meg buzi. Meg konnumista <sic!> Szavazz te is a Jobbikra! És ne bazdmeg, ne gyere baszod azzal, hogy az a csávó, aki zsidózott a parlamentben, mert igaza van, vágod, meg azzal, baszod, se, hogy a Zagyva Gyula, mert az is, vágod…
7:40
Arra, hogy végül nem is
vettem semmit, a hasam újabb, panaszos korgása emlékeztetett. Így
végül a Duna Pláza mekijénél kötöttem ki. Tálcával a
kezemben álltam és azon bosszankodtam, hogy a való életben nem
létezik CTRL+F, amikor a mellettem lévő asztalnál ülő lányoknak
feltűnt, hogy nem tudok hova leülni és felajánlották a harmadik
széket. Láttam, hogy nagy beszélgetésekbe vannak, de a gyomromban
képződő vákuum túl erősnek bizonyult a vonakodáshoz.
- Na és akkor anyum azt mondta, hogy szerinte én is alapíthatnék egy pártot. Én meg belegondoltam, és tényleg!
- Aha
- És akkor elgondolkodtam azon, hogy mit csinálnék, mert ha végignézel a történelmen, látod a hibákat, és nem követed el ugyanazokat
- Aha
- Mert például ott volt Hitler, aki tök jól beszélt, én is elhittem volna, ha akkor élek. De te nem, Bori?
- Aha
- Csak ugye rossz volt az ideológia mögötte
- Hihihi
- Na most én azt csinálnám ahelyett, hogy zsidókat ölök és egész Európát meghódítom, hogy a szegényekre támaszkodom, tehát a vidékiekre, és elveszek csomó mindent az ilyen hülye budaiaktól, mert őket nem érdekli a politika. De ezt is óvatosan kéne csinálni, mert pl. a kommunizmus zsákutca volt.
- Figyelek
- Csak az lenne a nehéz ugye az egészben…
- Ne! Elfogyott mind az öt életem! De egyébként nem is tudom, Fruzsi, igazad van.
8:42
Hazafelé sétáltam, a
gondolatok össze-vissza cikáztak a fejemben. Jobban össze voltam
zavarodva, mint előtte. Épp piros lett a lámpa, amikor megláttam
egy Hitlerré firkált Vona Gábor plakátot és azon gondolkodtam,
vajon tudják-e ezek az emberek, hogy a horogkereszt nem így néz
ki, de már ciki lett volna átjavítani vagy tényleg ennyi a gyökér
ember2.
Annyira elmélyültem a gondolataimban, hogy szinte fel sem tűnt:
valaki beszél hozzám. Körülbelül harmincas lehetett, egy ócska
biciklin ült és úgy nézett ki, mint akit egy informatikus és egy
kibukott szabadbölcsész alkotóelemeiből állítottak össze.
- Mert ugye az LMP az mégiscsak egy zöldpárt, viszont a legtöbb zöldpártnak eléggé vállalhatatlan a drogpolitikája. És én úgy vagyok vele, hogy akkor inkább tiltsuk be az alkoholt is, de ne legalizáljunk semmilyen kábítószert. A zöldpártok viszont talán megfeleltethetőek lennének a Németh László-féle harmadik utas mozgalommal. De ha végignézel, Verám, az osztályon (jaj de jó a bőrdzsekid, nagyon szép vagy ma), akkor láthatod, hogy nem is tudom, mindegy. Ugye elmész szavazni te is, azért öltöztél így ki? Na nem bizalmaskodni akarok, csak érdeklődöm, hiszen a tanárod vagyok. Remélem most a szavazókörödbe indulsz, de sem a Fideszre, sem az úgynevezett Összefogásra, sem a Jobbikra, sem az LMP-re, sem a többi pártra nem szavazol, de érvénytelen szvazatot sem adsz be. A magyarság Mohács óta nem volt ilyen nehéz helyzetben, sőt, Károlyi Mihály óta. Remélem most nem fogják azért feloszlatni a magyar hadsereget…Na de erről nem is tudok olyan sokat, majd megint felhozom hétfőn. Jó szavazást, és a verset se felejtsd el megtanulni ám! Na szerbusz.
Ezzel én is elindultam
(igen a szavazókörömbe) és megfogalmaztam a mai nap legfontosabb
tanulságát: ne egyél olyan halas burgert a mekiben, mert rosszul
leszel tőle!
2Meggyőződésem
szerint utóbbi.
2014. április 2., szerda
Borbála
Első
találkozásom Borbálával olyan tízéves-forma koromra datálható.
Borbála ekkor még tipikusan a csendes, visszahúzódó lány volt -
abból a fajtából, akit csak a legszerencsétlenebb és
legéretlenebb emberek fogadnak be, holott sokkal értelmesebb volt
korosztályánál. De mégis: mindnyájunknak vannak olyan ismerősei,
akik ha mosolyogva megjelennek egy asztalnál, azonnal elhalkul a
legérdekfeszítőbb beszélgetés is; akik mindig rossz időben
sütnek el unalomig ismételt poénokat; akikben van valami
megfoghatatlan esetlenség, ami lehetetlenné teszi, hogy teljes fokú
társadalmi életet éljenek.
Mivel
én is hasonló cipőben jártam, viszonylag hamar beszélgetni
kezdtem Borbálával. Intelligens, a világ dolgaira érzékeny,
ugyanakkor kissé fura lány benyomását keltette. Tipikusan az a
fajta képződmény, aki mínuszokban és negyvenfokos forróságban
is ugyanabban a kardigánban és selyemsálban pompázik; aki a
szobájában háromakkordos, minősíthetetlenül fos alterzenék
szövegeit elemzi; aki vasárnap délutánonként a nagymama
zongorája elé leül, és össze-vissza klimpírozva dúdolgat az
éhező afrikai kisgyerekekről önkifejezés címén. Kilencedikes
korában ugyanúgy nézett ki, mint ötödikesként, és továbbra is
megmaradtak fura gesztusai; magyarázza meg nekem valaki, mi vesz rá
egy tizenhat év körüli lányt arra, hogy egy Vörös Yukban
tartott szánalmasan szar rockkoncerten akkor vegyen citromos sört,
mikor telefonált neki apu, hogy két perc múlva odaér, miközben
egész este csak vizet ivott.
Borbála
különösen fogékonynak mutatkozott a művészetekre (dolgozott és
dolgozik is az iskola mellett a művészeti szekcióban) és a
közügyekre - bár nem tudta soha megindokolni, hogy miért tetszik
neki valami, és egyes politikai döntéseken való felháborodását
is csak pár unalomig ismételt szóval tudta kifejezni. Ez persze
nem akadályozta meg abban, hogy elhívjon tüntetni és megpróbáljon
mozgalmakat szervezni - szervezőképességéről eddig még nem
szóltam, de nem is érzem szükségesnek. Két utcányi távolság
megtételéhez is előveszi az iphone-ját, de mivel nincs rajta 3g,
a közelben levő étterem wifi-hálózathoz pedig nem meri
megkérdezni a jelszót, inkább candy crushozik az utcán, majd
hazamegy azzal az indokkal, hogy holnap dolgozik.
Borbála
azonban nem olyan rég a sarkára állt. Lecserélte ruhatárát,
befestette a haját, megváltoztatta érdeklődési körét, és alig
pár hónap alatt a legmenőbbek közé emelkedett. Már nem akar
beszélni olyan témákról, amikhez nem ért - inkább csak kuncog
és hallgat. Sokkal kiegyensúlyozottabbnak tűnik; megbékélt
önmagával, eljár futni és tornázni. Céltudatosabb:
előkészítőkre jár, megszerezte jogosítványát. Rákacsintott a
szerelem is. Ezért esténként már nem hallgat titokban a párna
alatt 30y-t; inkább bezárkózik a fürdőszobába, lenyomja ujját
a torkán (hiszen a velveten úgy olvasta, akkor lehet vékonyabb, ha
mind kihányja, amit eszik), majd snapchateket küld olyan
embereknek, akikkel két hónap óta nem beszélt. Mindenkivel kedves
próbál lenni, hiszen senki nem akart neki rosszat. Ha ártottak
neki, azon túl lehet lépni - olyan rövid az élet, nem szabad
gyűlölködni. Csak sajnos vannak olyan emberek, akik eleve,
természetüknél fogva idegesítőek, akik ha megjelennek a kinti
padnál, azonnal elhalkul a legérdekfeszítőbb beszélgetés is;
akik mindig rossz időben sütnek el unalomig ismételt poénokat;
akikben van valami megfoghatatlan esetlenség, ami lehetetlenné
teszi, hogy teljes fokú társadalmi életet éljenek. O, sancta
simplicitas!
Néha,
mikor Borbálára nézek, égető gyűlöletet érzek. De nem
elsősorban Borbála felé (bár felé is), hanem efelé a velejéig
elbaszott, beteg társadalom felé, ami egy alapvetően intelligens,
érzelmektől és empátiától túlcsorduló lányból ezt a
viselkedést és átváltozást hozza ki. Akárhányszor Borbálával
beszélek, azt érzem, nem tudja, hogy kicsoda ő, és emiatt gyűlöl
mindent, amiről azt hiszi, hogy ő maga. A személyiségét, a
múltját, a barátait, talán még az iphone-ját is. És a
legszörnyűbb, hogy meg is értem, miért. Nem csak az ő hibája,
és nem is a személyiségéé, nem a múltjáé, nem a barátaié és
nem is az iphone-jáé. Az egész közegé, amelynek én is része
vagyok.
2014. március 29., szombat
József
Vannak bizonyos
tulajdonságok, amelyek kizárják azt, hogy egy állást, egy munkát
betölts. Ha vak vagy - ne menj fényképésznek. Ha szégyellős
vagy – ne menj pornózni. Ha tudod magadról, hogy nem tudnál
beleszúrni egy tűt egy háromnapos csecsemőbe – ne menj
orvosnak. Ha nem tudsz bánni a fiatalokkal, ha félsz attól, hogy
önálló véleményt alakítanak ki, és ellenérzéseid vannak
velük szemben, mert olyanoknak látod őket, amilyen te is mindig
szerettél volna lenni, csak a szüleid nem engedték, vagy
meggyőzted magad, hogy ez helytelen – akkor a kankószagú kurva
isten faszára is, de ne menj tanárnak!
A személyiségi
jogok védelmének érdekében közlöm, hogy József neve álnév.
Az 1780 és 90 között uralkodott magyar királyt azért
választottam a félművelt álomkergető megszemélyesítésére,
mert rengeteg a hasonlóság a két személy közt. Fiatalkorukban
mindketten háttérbe voltak szorítva a szülői házban. Mindketten
boldoggá szeretnék tenni alattvalóikat akár azoknak akarata
ellenére is. Mindketten úgy uralkodik birodalmukban, hogy annak de
jure nem is vezetőik. És bár valamelyest olvasottak (bár nem
annyira, mint feladatukhoz kéne), nem képesek átlátni, hogy
néhány ésszerűnek vélt, de valójában abszurd intézkedéssel
mekkora ellenszenvet szülnek a népben, amelynek minden rétege
megkérdőjelezi fennhatóságát.
József a
magyar nyelv tanáraként aposztrofálja magát. Nem magyartanárként.
Órái után elvárható lenne egy háromoldalas esszé a „jelzős
szerkezet meg ilyenek” és a hatalomfitogtatás viszonyáról,
deviszont mivel a kettő inkább közel, semmint távol van
egymástól, ezért úgy vélem inkább ez nem szorul magyarázatra.
Meg amúgy is hülyeség.
József
amellett, hogy tanár, ember is. Harminc-x éves, választójoggal
rendelkező polgár, akinek kozmikus magányának a ködét csak az
tudja megtörni, ha beszélgetnek vele diákjai olyan dolgokról,
amiket ő anno leszart, majd tíz perce utána nézett a google-on,
ezért halvány lila kozmikus ködfingja sincs róla. Munkájának ez
a része vélhetőleg egyfajta verbális maszturbáció a számára,
amely egészen furcsa orgazmussal (pardon: katarzissal) jár. Ez
akkor következik be, mikor rájön az egész értelmetlenségére.
József ilyenkor rosszabb, mint egy heroinfüggő, aki éppen elérte
a csúcsot: nem megnyugszik, hanem tör-zúz, kiabál, csapkod.
Extrém esetekben kiküld embereket a teremből, mert nem tetszik az
arckifejezésük. Egyéb tünetei az egészen elváltoztatott,
majdnem síró hang, amely arra kéri a körülötte levőket,
beszélgessenek vele. Mindezt valami olyan ellenszenves módon képes
tolmácsolni, hogy aki megsajnálta volna, és hozzá akart volna
szólni óráihoz, azon nyomban meghasonlik önmagával, és olyan
mély apátiába süllyed, mint Szanyi Tibor.
Amellett, hogy
szembefordulva környezetével, liberálisnak, felvilágosultnak
állítja be magát, a belenevelt tősgyökeresen konzervatív
világnézetét nem tudja elhagyni. A kettő egyvelegéből egészen
sajátságos eszmerendszert alakított ki. Gyakran tart
történelemfilozófiai és társadalomelméleti eszmefuttatásokat
is, a legkiemelkedőbbeknek köszönhetően ( „miért ne
legalizáljuk a cannabist?”, „miért vesztettünk Mohácsnál?”,
„kicsoda Károlyi Mihály?”, „mi a romantika a zenében?”
„kire szavazzak?”) hatalmas hírnévre tett szert.
József nem
rossz ember. Nyelvészként kiváló. Tisztelendő és becsülendő a
tudományos munkássága. De mégis: egy kisebbségi komplexusokkal
küzdő, érzelmileg visszamaradott, megfelelési kényszer által
hajtott, de mégis leszarom-mentalitású valaki, akinek agyára ment
a hatalom. Más szóval pont olyan, mint én. Más
szóval: valaki olyan, akit soha nem lett volna szabad a katedra
közelébe engedni.
2014. március 26., szerda
BALÁZS
Balázs
23 éves budapesti lakos, aki pékként dolgozik. Napjai meglehetősen
egyhangúan telnek; lassan hat éve a szokásos mederben csordogál
élete. A gyöngyösi utcai pékárusnál dolgozik reggel nyolctól
délután négyig, majd munkája végeztével a Duna Plázában levő
konditeremben edz keményen este tízig. Kínosan ügyel az
időbeosztására - az esetleges apró időbeli eltérések
dührohamokat okozhatnak nála (zárójelben jegyzem meg, hogy ez
csak a szteroidok hatása - egyébként Balázs nagyon kedves fiú).
Balázs
egy újpesti lakótelepen született egyedüli gyerekként. Szülei
érzékeltették vele, hogy nem is igazán szerették volna - ezért
világéletében az volt az egyetlen célja, hogy olyan társaságba
kerüljön, ahol elfogadják. Bár az óvodában legjobb barátja
Lakatos Rómeó volt, alkoholista apja és annak barátai hatására
hamar megtanulta, hogy a mocskos cigányokat verni kell, őmiattuk
nincs pénz jobb lakásra, meg hogy a köcsög buzik miatt tart ott
az ország, ahol.
Mára
Balázs csupán egyvalamit tekint igazi értéknek, és egész élete
ekörül az egyetlen dolog körül forog - ez pedig nem más, mint a
számára már-már kultikussá váló nyers, testi erő. Ezért
Balázs képes hosszú órákat eltölteni a konditeremben nehéz
súlyokat emelgetve, óriási kínokat okozva magának. Ennek oka a
félelem - Balázs retteg attól, hogy mások szemében gyengének és
esendőnek tűnhet, annak ellenére, hogy bicepszének kerülete harminc
centiméternyi. Fél a gyengeségtől, és emiatt gyűlöli is.
Minden általa rossznak vélt dolgot a gyengeségre vezet vissza.
Balázs
szerint mindig az elsőre legegyszerűbbnek tűnő megoldás a
helyes. Nem szeret a dolgok mélyére nézni, hiszen csak megbízható
forrásokból tájékozódik, és a továbbolvasás, más vélemények
megismerése értelmetlen időpazarlás lenne. Önmagát nemzeti
radikálisnak tartja - bár szerinte egy "normális"
világban mindenki nemzeti eszméket vallana (ez ilyen alap, baszod)
és gondolatait senki nem tartaná radikálisnak. Nézeteire a
legnagyobb hatást Vona Gábor, Pörzse Sándor és Zagyva György
Gyula "eszméi" gyakorolták. Konditermi edzései során
viszont gyakran egy Nietzsche idézettel buzdítja magát ("ami
nem öl meg, az erősebbé tesz, baszod”).
Balázs
tudja, testét csak akkor fejlesztheti tovább, ha elméjét is
pallérozza - ezért beszerzett egy Julius Evola könyvet. Keserédes
emléke, hogy mikor még éledező hazafiként életében először
bement egy könyvesboltba, és az olasz szerző "Jobboldali
fiatalok kézikönyve" című művét kereste, az eladók még
nem is hallottak a könyvről. Persze miután Vona Gábor előszavával
kiadták pár évvel később az olasz fasizmushoz is köthető
filozófus alkotását, végül sikerült beszereznie Balázsnak. Két
napig esténként a konditeremből hazaérve hullafáradtan olvasott
egy-egy oldalt a vécén az előszóból, majd betette a párnája
alá alvás előtt. A harmadik napon kölcsönadta az egyik gárdás
barátjának, Robinak - aki tévedésből elégette a Radnóti
kötetekkel együtt a kristályéjszaka évfordulóján tartott
hungarista megemlékezésen. Ettől a pillanattól fogva Balázs -
annak ellenére, hogy háromszor bukott meg irodalomból általános
iskolás tanulmányai során - művelt embernek tartja magát, ahogy
barátai is, akikkel péntek esténként együtt sörözik a Simon
Tibi sörözőben, és akikkel együtt megy Fradi meccsre.
FRUZSINA
Fruzsina 18
éves, Százhalombattán lakik, de iskolába (pontosítás végett:
gimnáziumba, sőt! : elitgimnáziumba) Budapestre jár. Fruzsina
első ránézésre igazi álomnő: szülei jól kereső
elsőgenerációs értelmiségiek; szemük fénye mindössze
tizennyolc éves korában három nyelven beszél, és tanárai
szerint nagyon nagy jövő előtt áll; kiemelkedően szorgalmas,
három éve kitűnő; divatosan öltözködik; sportos; minden
társaság középpontja. Egyetlen probléma van csak, amelyet sem a
szorgalom, sem a jó jegyek, sem a nagyratörő tervek, de még a
kamuberakásos arany-Rolex órák sem fedhetnek el – ez pedig nem
más, mint hogy Fruzsina – sajnálatos módon – KIBASZOTTUL BUTA.
Ha pedig közelebbről
megvizsgáljuk Fruzsina életét, megfigyelhetjük, hogy nem csak ez
a – modern világban már egyre inkább szexinek, semmint kínosnak
számító – valami tántorítja el tőle a magányos
férfiszíveket. Az elsőgenerációs értelmiség kifejezés
Fruzsina szüleinek esetében egyenlő az újgazdagsággal; a
„társaság középpontja” kissé kevésbé szalonképes módon a
„kurva” frázissal is helyettesíthető. Azon már meg sem
ütközünk, hogy szegény lánynak semmi ízlése nincsen, és pont
azzal olvad bele a tömegbe, hogy drága cuccokkal akar kitűnni
belőle – akármilyen közhelyesnek hangozzon is. Az utóbbi időben
Fruzsina olvasni és tájékozódni is kezdett – amit szintén nem
róhatunk fel neki, hiszen ha magasról szarna a világra, akkor most
az lenne vele a baj – de sajnos az információk kinyerése,
összeegyeztetése, majd ezekből az önálló vélemény formálása,
mondjuk úgy, még némi gyakorlást igényelne. Fruzsina ha így folytatja, 10 év
múlva már politizálni is fog, onnan pedig csak pár lépés az
országgyűlési képviselőség, majd az új párt alapítása. A
fiatal és karrierista lovászfiúk saját előrelépésük érdekében
biztos hajlandóak lesznek egy kis fejtágításra. Ha valaki
kapcsolatba akar lépni vele, az írjon, mert mostanában engem is
terrorizál.
Kis hazánk új
nemzedékében ezerszámra szaladgálnak a Fruzsinák. A mi
Fruzsinánk ettől függetlenül egy teljesen jószándékú lány,
aki annak ellenére, hogy nem különösebben okos, meglehetősen
intelligens. Emellett néha napján képes az önreflexióra, ami egy
hatalmas erény, és ami a legtöbb Fruzsina fölé, efölé a
kelet-európai társadalom sajátos szörnyszülöttje fölé emeli
őt. Biztos vagyok benne, hogy ha egy egyszerű miskolci munkáscsalád
hetedik gyerekeként születik, sokkal jobb ember lesz, aki akár
szorgalmával fel is tudna kapaszkodni a társadalmi elitbe – hogy
aztán egy következő, talán még rosszabb Fruzsina anyja legyen…
2014. március 24., hétfő
JANKA NÉNI
Mielőtt (egyre
kevésbé tűnik úgy, hogy) sajnálatos módon megromlott volna vele
a viszony, egyik lány osztálytársam igen gyakran emlegette azt a
megszólalásomat a tavalyi szilveszterről, mikor miután némileg
ittasan felmentünk az üresen álló lakásomba, a lift hívása
után így kezdtem el kiabálni: maradjatok csendben, mert meghall a
Janka néni, a kommunista néni! És lupus in fabula, amint
kiszálltunk a hetediken, láttuk az alattunk lakó ősz, görbe
nyugdíjas nénit, amint miután visszaparancsolta a macskáját a
lakásba, rosszalló pillantást vetett a társaságunkra. Ő Janka
néni: volt 3/III-as, aki egy fingásért feljelent
csendháborítással, és ha a szomszéd Józsika el találna szívni
egy cigarettát az iskolába menet, a lélegző térfigyelő kamera
meglátja, és még jelenti is Józsika szüleinek.
Janka nénivel
kapcsolatban az első emlékem akkorra tehető, mikor még egy
Árpád-híd közelében levő tízemeletes panelban verettem
idillikus boldogságban, semmit sem tudva az életről. A férjétől
korán elvált Janka néni akkor lassan már harminc éve élt
egyedül saját elmondása szerint (a gyerekei már mind kirepültek
a fészekből, tudja, édesem? – szólt mindig anyámhoz). Első
ránézésre Janka néni kedves öregasszonynak tűnt, aki néhanapján
még csokit is adott nekem. Gyakran megállt a lépcsőfordulóban
beszélgetni a szüleimmel, és mivel én akkor még nem igazán
éltem önálló életet, én is ott voltam velük – Janka néni
bennem mindig egy tiszteletreméltó nyugdíjas benyomását
keltette. Ezekben a beszélgetésekben sok minden előfordult – a
felettünk hangosan klimpírozó középiskolás Ritától, aki iránt
hatéves forma fejjel talán gyengéd érzelmeket is tápláltam,
hiszen már akkor is vérbeli Don Juan voltam; az időjárástól a
rengeteg emberig a Lehel Piacon és a néni házi kedvencéig,
Cirmosig -, de leginkább a tipikus „nyugdíjas” témák
domináltak. Egyszer azonban előkerült a politika is; mint
kiderült, Janka néni párttag volt, („hiányzik nekem az előző
rendszer, lelkecském”) – bár én ebből olyan idősen
természetesen nem értettem semmit.
Szüleim -
akiknek az eszmerendszerében sajátos módon keveredtek az
őskeresztény tanok (Ne ítélj, hogy ne ítéltess), valamint Mao
kommunizmusa (Virágozzék száz virág) – és Janka néni között
a viszony ezután természetesen valamelyest hűvösebb lett, de ez
nem vezetett a kapcsolat megszakadásához. Sőt, a macskás néni
tisztelni is kezdte a „liberál-demokrata” szüleimet, amiért
nem kezdtek el kígyót-békát kiáltani rá. Rövid időn belül
egyébként elköltöztünk, Janka néni pedig becsülettel kezelte
az oda érkező postánkat. Aztán két héttel ezelőtt felhívott,
hogy a rezsicsökkentéshez szeretne támogató aláírásokat
gyűjteni, és ha már arra járok, segíthetnék neki még egy
dologban. A Fideszes ajánlószelvény utolsó lapjára két aláírás
hiányzik; megtenném-e, hogy aláírom azt is, nem baj, ha még nem
múltam el tizennyolc éves.
Sic transit
gloria mundi.
2014. március 20., csütörtök
HATÁSVADÁSZ ELSŐ POSZT / PROPOZÍCIÓ
Hazánkat közel 150 éve lepi be a szar. Csak gyűlik és gyűlik és gyűlik. Vannak, akik tobzódva tapicskolnak benne. Vannak, akik elrohannak, amilyen messze csak tudnak. Vannak, akik a teljes apátia állapotában vannak, tüntetőleg felemelik a fejüket, és nem hajlandóak tudomást venni a szartengerről, amíg nem lepi be a házaik ablakát és falát – utána pedig már késő lenne bármit is tenni.
Vannak, akik azt kiabálják, hogy ez nem szar, és ha eljut a pofájukig, akkor kitátják a szájukat, hogy megízleljék. Ha pedig a fos tovább tódul a szervezetükbe és megfullasztja őket, még utolsó leheletükkel is próbálják a világ tudtára adni, hogy nem azért halnak meg, mert kitátották a szájukat és megöli őket az undorító és büdös szar, hanem mert Brüsszel-New York-Tel-Aviv Jaffa tengely.
El kell ismerni, hogy néhány sztereotípiának – amelyet a mindentudó álértelmiség csak „néplélektannak” nevezne – van alapja. Tipikusan igaz ez a magyar nép esetében is (mások hibáztatása, sírva vigadás). Az elmúlt 150 év történelme tragédia – az időközben idillikussá avanzsálódott dualizmus, a Horthy- és a Kádár-rendszerek, amelyek sajátos továbbtorzulásai voltak eleve kivitelezhetetlen és embertelen (vagy talán túlságosan is emberi, Nietzsche ftw.) eszméknek. Ennek a levét isszuk most. Nagyon patetikus, de lassan a nemzethalál küszöbén állunk – ez a nemzethalál pedig nem olyan lesz, mint amilyennek Vörösmarty vizionálta; nem egy férfias bukással végződő dicső, hősies küzdelem a körülvevő szláv és német népek ellen; egyszerűen egy lassú, szerves társadalmi és politikai szétrohadás.
A jelenlegi magyar társadalom fejlődése talán nagyobb zsákutca, mint amit Bibó jósolt a második világháború után. A következőkben a rendszertelen politikai életre kiterjedő “eszmefuttatások” mellett „Társadalmi Körkórkép” címszó alatt a sajátos városi és vidéki emberek korcsosodásának bemutatására teszünk kísérletet. Szubjektív módon, néhol elnézően, néhol könyörtelenül – néhol racionálisan, néhol az érzelmeink által vezetve. A legtöbbször egy-egy konkrét személy adja az ihletet – de a valóságban kint milliószámra lézengenek céltalanul, futnak, hogy kívánatosak legyenek, vagy éppen bicikliznek munkába a Janka nénik, Fruzsinák, Józsefek. És ami még aggasztóbb – mindnyájunkban benne vannak ők is…
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)