Miért kicsi Magyarország?

Mert tömörítve van gavriloprin.zip néven....

TISZA ISTVÁN SZOBORAVATÁSÁNAK MARGÓJÁRA

Az egésznek van egy szimbolikája. Sőt, ha konkrétabbak akarunk lenni: az egész bohóckodás nem több egy egyszerű szimbólumnál. Annyi esze még a jelenlegi magyar politikai elitnek is van, hogy tudja: 100 évet nem lehet csak úgy kitörölni a történelemkönyvekből. Ezért tapogatódzik Thürmer Gyula is rossz helyen; hiszen volt már egy Kádár Jánosunk, aki iránt a nemzet egy része még mindig nosztalgiával érez, és a harmadik legalkalmasabb államférfiként tekint rá. Ugyanakkor van is egy Kádár Jánosunk, aki egy kissé köpcösebb bár, de ez nem érdekel senkit; igaz, hogy nem faszéken eszi a paprikás krumplit, hanem vip-páholyból nézi a béeldöntőt – annak ellenére, hogy a vagyonnyilatkozata szerint még a templom egerénél is szegényebb –, de nem baj, ez a nemzet (bocsánat: a jelenlegi retorika szerint a nép) akarata. Aki nem a diktatúra ellen harcolt az átkosban, hanem azok ellen, akik a diktatúrát csinálták.

De most jön az egészben a csavar, ami – elnézve a mai magyar viszonyokat – talán nem is annyira meglepő. A Nemzet, pontosabban szólva, a Nép Szuverén, Kétharmaddal Felhatalmazott Kormánya nem egy olyan embernek állít emlékművet a mostanában hazaárulónak kikiáltott Károlyi Mihály szobrának a helyén, aki alatt viszonylagos jólét volt, és akit, lássuk be, egyre többen kívánnak vissza (sajátos módon annak ellenére, hogy a bölcs vezetőink egyre jobban az ő politikáját követik, még mindig ő testesíti meg az ellenségképet Brüsszel és a háttérhatalom mellett). Nem is egy olyan embernek, akit ugyanúgy el tud fogadni a jobb- és a baloldal, aki egyszerre tekinthető az ellenállás és a megbékélés mellett a józan belátás szimbólumának is (a félreértések elkerülése végett ezúttal nem Kádárról, hanem Deákról van szó). Nem is egy olyan embernek, akire „jobboldali” és „konzervatív” körökben lassan kétszáz éve hivatkoznak, akinek a nevét egy terv is viseli, és aki talán az egyik leginkább konfliktuskerülő személy volt a magyar történelemben (és aki valószínűleg elborzadna, ha látná mi lesz abból az országból, aminek egész életét áldozta); hanem az egyik leginkább megosztó és leggátlástalanabb politikusnak, Tisza Istvánnak.

Aki alatt Magyarország – minden értelemben – nagy volt még (nem véletlen, hogy a szobrot június 4-én emelték talapzatra). Aki rendőri erőszakkal törte le a parlamentben a politikáját akadályozó ellenzéket. Aki zsebkendőszavazással vitte keresztül a házszabály-módosítást. Akinek a miniszterelnöksége alatt a parlament csak a meddő közjogi viták színhelye volt, míg az igazán fontos, kardinális kérdések a ház falain kívül maradtak és egyre jobban elmérgesedtek. Aki a választójog szűkítésének és a nemzetiségek háttérbe szorításának pártján volt, mert csak így látta biztosítottnak a hatalmát. Aki ellenezte a földreformot és a nincstelen parasztság földhöz juttatását, mert ebben is csak az arisztokrácia és a nemesség helyzetének a megrendülését látta. Aki bár az első világháború ellen volt – természetesen nem pacifizmusból, hanem mert tartott attól, hogy ez a Monarchia bukásához vezethet –, mégis megszavaztatta az újoncokat, több mint kétmillió magyart a halálba küldve vagy hadifogságba taszítva ezzel. Akit a vesztes háborúval azonosított az egész nemzet (nép), akit egy emberként gyűlölt 1918-ra és a népakarat beteljesedéseként lelőtt, mint egy kutyát.

De az áltag magyar ember erről mit sem tud. Nem érdekli és nincs rá ideje. Nem olvasta Ady versét a „geszti bolond”-ról, nem tudja, mi az a véderővita és nem tudja, hogy az első világháború a központi hatalmak esetleges győzelmével is csak rontott volna vélhetőleg Ausztria-Magyarország helyzetén. Ő csak annyit tud, hogy Tisza István életművére támaszkodva felépítünk egy új Magyarországot, ami mentes lesz a liberalizmus fertőjétől. Elhiszi, hogy a vesztes háború, a forradalmak, a Monarchia felbomlása és a trianoni béke mind a liberális (zsidó) ellenzéki politikai elit miatt volt, akik idegen hatalmak kezére játszották az országot, beteljesítve ezzel az ezeréves összeesküvést a magyarság ellen. De mi nem adjuk fel száz év után sem, mindent visszaszerzünk az unorthodox úton, amelyet mi taposunk ki, és amelyen majd az összes közép-kelet európai nép követ minket (hiszen Oroszországgal – ahol egyébként Sztálinra is kb olyan nosztalgiával gondolnak, mint nálunk Kádárra – már szövetségre léptünk, mint egyenlő az egyenlővel, ezt még az ukrán terroristák sem tudták megakadályozni), és ez már el is kezdődött, hiszen Magyarország jobban teljesít.

És miközben az egérke és az elefánt dübörögnek a hídon, a földek már az új nagybirtokos-réteg kezébe kerülnek. Ügyeskednek a választókerületekkel. A közélet tele van a Brüsszellel és az EU-val foglalkozó nyilatkozatokkal, reformokról nem hallani. A sajtószabadság már a Magyar Nemzet szerint is veszélyben van. De a népet ez nem érdekli. Neki elég az átrobotolt nap után a Barátok Közt, a rezsicsökkentés és az a tudat, hogy ma is odabasztunk valahogy az ellenségeinknek.

A kétharmad alattunk vágja a fát. Ezt a politikát nem lehet a végtelenségig folytatni, egyenesen rohanunk bele a katasztrófába, Tiszástól-Nagy-Magyarországostól-rezsicsökkentésestől. Lehet széllel szemben hugyozni, csak akkor nem kell csodálkozni, ha a pofánkba kapjuk. 

ZSOLT

 Most pedig valami egy korábban példátlan dologra vállalkozunk. Ugyanis nem egy konkrét, általunk is ismert személyen keresztül fogjuk a magyar társadalmi élet egy jellemző figuráját bemutatni, hanem megalkotunk egy fiktív karaktert – nevezzük hasra ütés alapján Zsoltnak –, aki egy egész kasztrendszer képviselője lesz. Egy egész társadalmi rétegnek, amelyet már a Horthy-korszakban is valamelyes irigyléssel figyelt mind az arisztokrata, mind a zsellér; ide akart tartozni a társadalom nagy része – azonban csak nagyon keveseknek adatott meg, hogy tagjai legyenek ennek a kiváltságos közösségnek. Ez pedig a keresztény középosztály.

Bár létrehoztuk Zsoltot, hogy bemutassuk e kasztnak a főbb jellegzetességeit, rögtön problémákba ütközünk, ha meg akarjuk állapítani, mit is képvisel, mik a mozgatórugói és céljai. Aki odafigyelt csak egy minimális mértékben is a gimis töriórákon, az tudja, hogy keresztény = nem zsidó, de a középosztály definiálásánál már nem ilyen egyszerű a helyzetünk (http://index.hu/video/2007/03/12/vigyazat_duborog_az_mdf_uj_generacioja/). Tovább nehezíti a helyzetünk, hogy Zsoltot – hiszen leírtuk fentebb, a valóságban nem létezik, csupán a mi elménk fikciója – nagyon nehéz elképzelnünk. Életkorát nem tudjuk meghatározni, de nem is fontos; a keresztény középosztály értékrendje és gondolkodásmódja a felsírás pillanatától a lélek expresszvonattal mennyországba jutásáig ugyanolyan. Ezek leszögezése után pedig rá is térhetünk Zsoltra.

Zsolt legfontosabb tulajdonsága a hidegfejűsége. Egyesek számára közönyösnek, mások számára pofátlannak tűnhet néhány megnyilvánulása, de Zsolt esetében semmi ilyenről nincs szó: egyszerűen ameddig csak teheti, megpróbál a háttérben maradni, s csak akkor lép elő, ha a helyzet mindenféleképpen megkívánja. Feleslegesen nem létesít kapcsolatokat, közeledési gesztusai – hasonlóan T. Györgyhöz – időnként ügyetlennek tűnhetnek. Minden egyes lépését, tettét sokszor átgondolja, céltudatosan tör előre, képes akárkin átgázolni.

Természetéből adódóan bizalmatlan a más társadalmi rétegekkel szemben. Különösen Józseffel való konfliktusai gyakoriak, hiszen rá úgy tekint, mint egy, a kevesektől átpártolt árulóra. Valószínűleg követné Józsefet, ha az fel tudna neki mutatni egy olyan értékrendet, amely az eredetit, a belekódoltat helyettesíthetné – mivel az azonban erre képtelen, ezért irracionális gyűlöletet és megvetést érez iránta és minden iránt, amit képviselni próbálna. Ennek bátran hangot is ad. T. Györggyel, illetve a jószándékú, de nála butább vagy szorgalmasabb emberekkel a jó kapcsolat kialakítására törekszik, ami a lúzerek között népszerűvé teszi; előszeretettel mutatkozik köztük, ezzel is üzenve a többi embernek, hogy aki megérdemli, azzal szívesen köt barátságokat.

Meg kell még említeni Zsolt és a nők viszonyát. Feltűnő, hogy vonzza a gyönyörű lányokat, akikről minden férfi álmodik. Ennek több oka is van: egyrészt az aránylag sok konditeremben eltöltött óra (amely ugyan meg sem közelíti Balázs mutatóit, de Zsolt esetében a motiváció nem a félelem, hanem tényleg szereti kifárasztani magát, mert az elméletileg segíti a tervei átgondolásában), az a tény, hogy a lányok valamilyen perverz módon vonzódnak a személyiségéhez, valószínűleg titokzatosnak tartják, és Zsolt hihetetlen megérzései. Csecsemőkorától fogva biztos abban, hogy a tízmillió magyar között van egy olyan lány, aki arra született, hogy az ő felesége legyen, és felhasználja összes hidegfejűségét, alattomosságát és kapcsolatát ennek a személynek a megtalálására. Ha ez sikeres, akkor eljut az eszményi boldogság állapotába: innentől fogva képes arra, hogy élvezze az életét, a bukásokat sikernek élje meg, hat potenciális Zsoltot szabadítson a világra, jótékonykodjon és létrehozzon egy mintagazdaságot a Pilisben, ahol nyolcéves cigánygyerekeket dolgoztat éhbérért, kivívva az egész közösség megbecsülését. Optimális esetben még polgármesterré is megválasztják, innen pedig egyenes út vezet a Parlamentbe, nem is kell mondani, melyik párt(ok) színeiben.

Azonban nem minden Zsolt képes az önmegvalósításnak ilyen magas fokára eljutni. A legnagyobb buktató a pártalálás. Vannak olyanok, akikben a fentebb említett megérzés nem fejlődött ki olyan magas szinten, hogy a keresztény középosztály méltó képviselői legyenek; vagy túl korán kezdik a párválasztást/éretlenek hozzá, vagy hibáznak a kiszemeltet illetően. A Zsoltok Tanácsa – természetesen ez is fiktív szervezet – a hibázó kiszsoltoknak egy-két alkalommal megbocsát, de utána nincs kegyelem, és jön a Zsoltok Bosszúja. Ennek a folyamatnak a során a bűnös Zsoltok megkérdőjelezik magukban, hogy méltóak-e a keresztény középosztály képviseletére. Extrém esetben, ha az adott Zsolt lelki erejét a csalódások teljesen megtörték, akár Balázzsá vagy Józseffé válás is lehet a Zsoltok Bosszújának végkifejlete.

A LAGZI

A magyar társadalmi életnek van egy sajátos eseménye, ahol– afféle panoptikum módjára – kis túlzással az összes császármetszéssel világra szart karakter képviselteti magát, akik sehol máshol nem találkoznának. Ahol a magamféle, környezetére valamelyes reflektáló mizantróp álértelmiségit szokás szerint az undor kerülgeti. Amiért egyesek képesek a napi Rubicon-félórájukat, mások a zumbaedzésüket kihagyni, sőt, akadnak olyanok, akik talán még a Való Világ-rozébor kombóról is lemondanak csak azért, hogy e sajátságos eseményen részt vegyenek. Ez pedig a falusi lagzi.

Amint belépünk az agyfasszal felérő polgári és templomi esküvők után a falusi Kertvendéglő rendezvénytermébe, már érezni lehet a sznobéria és az igénytelenség sajátságos elegyét a levegőben, amely azonnal fojtogatni kezdi a belépőket bizonyos IQ-szint megléte esetén. Na és még a tudat, hogy legalább öt órán át olyan rokonokkal leszünk összezárva, akiket legszívesebben deréktól lefelé lenapalmzonánk… Nagyjából egy szalagavató afterpartyt kell elképzelni, majd a négyzetre emelni. Már két perc eltelte után erőteljes szédelgést érezni a látottak következtében – pedig engem sok mindennel lehet vádolni, de frigidséggel vagy prüdériával nem. Olyan emberek fogdossák és smárolják egymást, akik normális körülmények között undorodva mennének el egymás mellett, és mivel az alkohol felszívódási szabályai nem a Szomszédokban látottakkal egyeznek meg – értsd: két perc után nincs az az alkoholtartalmú ital, amely képes lenne az emberek ízlését ennyire megváltoztatni –, ezzel is a helyet kell megvádolnunk. De mielőtt azt a következtetést vonnánk le, hogy ez a már ismert személyiségek védekezési mechanizmusa a számukra is vállalhatatlan atmoszférára, meg kell említeni egy fontos különbséget a szalagavató afterek és a lagzik között. Míg az előbbieken az ismerkedés Martin Garixre, Aviciira és (extrém esetben) veretős patronos minimal technóra történik, itt mulatós zenére vagy magyar nótára.

Ennek az észrevétele, és persze a zenészek megjelenése – akik egyébként rettentő képzettnek és rutinosnak tűnnek, sőt valamennyire talán még kényelmetlenül is érzik magukat, hiszen meglehetősen degradáló lehet a zeneakadémia elvégzése után a „Jég dupla whiskyvel”-t játszani szombat esténként, bár a megszokás nagy úr – a magamfajtát azonnal egy cigaretta elszívására sarkallja. Csakhogy én balfasz otthon hagytam az öngyújtómat, kezdődik a mindig is gyűlölt tűztarhálás; az első három megszólított, annak ellenére, hogy pöfékeli a még számomra is rettentően undorítónak tetsző mentolos cigijét, közli, hogy nem tud tűzzel szolgálni, valószínű nem tetszik nekik, hogy nem vagyok öltönyben. Végül sikerül öt perc elteltével meggyújtanom három szál maradék cigim egyikét, már-már rapid tempóban elszívom, hogy aztán repülhessek vissza a Kertvendéglőbe, ahol a zenekar már a „Szívemben bomba van”-t játssza. Borbála éppen Balázsnak tart kiselőadást arról, hogy a rasszizmus rossz és Picasso jó, Fruzsina pedig József előadását hallgatja álmélkodva az őszirózsás forradalomról. Elcsattannak az első félénk puszik, megjelenik a vőfély, Zoltán, aki civilben postás. Gyorsan rögtönöz egy verset, amelynek nyolc sorában lehetetlenség volt megszámolni a gyermekáldás aktusának elvont fogalmait. A szótagszám és a rím természetesen csak mellékes.

Közben megérkezik a fotós, a meglehetősen ázott tollú páva benyomását keltő Xavér, aki szó nélkül lenyúlja a székemet, amíg a dolgomat végzem a mellékhelyiségben, majd mindenkit a pavilonhoz terel, és tíz perc múlva le is lép két fénykép készítése után. Neki volt talán a legtöbb esze a társaságban ezek alapján, természetesen a székemet nem vitte vissza. Azon nem is ütközöm már meg, hány borítékot tesz zsebre a biztosítási ügynökként tevékenykedő vőlegény az este során a jókívánságok közepette.

Mikor a borjúpörkölt után a tízéves Bözsike sírva fakadt mellettem, mert senki nem akart táncolni vele a Paff, a bűvös sárkány mulatós változatára, úgy éreztem, egy pillanatra megértettem a világegyetem működésének egy apró részletét. Lehet pofázni a démosznak antiszemitizmusról, holokausztról, szabadságjogokról meg rezsicsökkentésről. Lehet ígérni neki cirkuszt és kenyeret, de igazán csak egyvalami kell neki: igénytelen, fos hangulat, zene és közeg. Ezek azok, amikre elfelejtik a bújukat-bajukat, és amíg engem a terem egyik falától a másikhoz basz a vállalhatatlan atmoszféra és a rengeteg elfogyasztott alkohol, az egyszerű, testes parasztlány ide-oda sodródik a még nálam is girnyóbb atomfizikus-hallgató egyetemista kezeiben a Macskajaj zenéjére a táncparketten, és olyan felhőtlen boldogságot érez, amelyet nekem semmilyen drog nem tudna nyújtani. Abban a pillanatban biztossá vált bennem, hogy ez még a szalagavató afternél is hosszabb este lesz.

T. GYÖRGY

„T. György nagy úr volt. Sok becses marhája,
Kincse volt temérdek, s arra büszke mája.
(…)
Jött (…) a kész haszonnak egy felét fölenni,
Más felét magának tarsolyába tenni.”

T. György budai polgárcsalád szülötte, jogásznak tanul. Mint ilyen, az anyatejjel együtt szívta magába a régi polgári erényeket és értékrendet: a magántulajdon tiszteletét, a kemény munka becsületét és az adakozás boldogságát.

T. György számára kiemelkedően fontos a jó modor és a kifinomult ízlés. Próbálja magát távol tartani a köznép brutális hordáitól – azonban, bármennyire szégyelli maga és mások előtt is, mégis tudja, hogy valahol mélyen ő is plebejus lelkületű. Ezért T. György számára kiemelkedően fontos kérdés volt egész élete során a csőcselékhez való viszonya. Annak primitív, egyszerű szokásai és előítéletei viszont megakadályozzák azt, hogy T. György és a plebs között valódi kapcsolat alakuljon ki. T. György jó szándékú közeledései így rendre zátonyra futnak – talán éppen azért, mert T. György hiába próbál meg az egyszerű emberek nyelvén szólni hozzájuk, modorát nem képes megváltoztatni, nem tud másik emberré válni. Annak ellenére, hogy jeles napokon kocsival furikázza körbe a városban apja pénzén az alsóbb társadalmi réteget, azok továbbra is egy gazdag, túlságosan is kifinomult csodabogarat látnak benne – afféle „outsidert”. Ezt a benyomását csak tovább rontja a helyzethez soha nem illő beszédstílusával. Szokásait sem tudja levetkőzni, és nem érti: miért néznek rá furán, mikor csak egyszerűen igényesebb, udvariasabb és tisztább az átlagnál? Miért baj az, ha valaki egy gyorsétteremben csak akkor hajlandó hozzákezdeni a már kifizetett fogásához, ha valaki kéztisztítókrémmel szolgál neki? Ki tudja ki evett ott előtte, egyáltalán, miért nem lehet normális vendéglőben enni? Miért baj az, ha valaki éppen nőnapon nyelvvizsgázik, és a vizsgáztatónőknek, valamint vizsgázótársnőinek is virágot visz? Mert van pénze virágot venni? Egyébként az ilyen dolgoknak evidensnek kéne lennie! Miért baj az, ha valaki kiáll egy színdarab mellett, amelyet történetesen egy, az ő politikai felfogásával gyökeresen ellenkező elveket valló művész rendezett, annak ellenére, hogy ő is tudja – hiszen kifinomult ízlésére oly büszke –, hogy az a színdarab kriminális? Talán tanulmányaiból fakadóan, de feltámad benne az igazságosság-érzete.

T. György a plebs gyűlöletkeltő, szélsőségesen liberális szónokainak rémálma. A köznyelvből és a fentebb stílből egyaránt merítő szókincsével, egészen egyedien megszerkesztett, a magyar nyelvet megújító mondataival a nyelvművelés egy teljesen új szintjére lépett – neki tulajdonítják az új nyelvi és esztétikai szemlélet, az újmodorosság megteremtését. T. Györggyel egyszerűen nem érdemes vitatkozni, hisz úgyis mindig neki van igaza. Nincsenek előítéletei, a létezőket és az eszméket mindig az adott helyzetben mérlegeli, az előzményeket és a következményeket semmibe véve. T. György a vitákból és meggondolatlannak tűnhető, másokra tekintettel nem levő cselekedeteiből nem csinál nagy ügyet. A hatalmas ellene irányuló gyűlölet tompulni látszik, T. Györgyöt egyre jobban elfogadják szemmel látható hibái ellenére. Sőt, egyre többen kezdik el tisztelni őt amiatt, amilyen „sztoikus, már-már heroikus” nyugalommal tűrte a „kiközösítés forró poklát”.

T. Györgynek pedig semmi sem kell ennél jobban; hiszen a sok konditeremben eltöltött óra és az újabb és újabb közösség- és barátkeresésbe vetett energia ellenére – T. György rettentően magányos. Idővel remélhetőleg ezt is kinövi, ahogy a korlátoltságát is – bár az utóbbira nincs túl sok esély.

Négyévi Különkiadás

Eltelt újabb négy év, közben tizennyolc éves választópolgár lettem. Az nem is kérdés, hogy érdekel kis hazánk sorsa és egy jó ideje figyelemmel kísérem ezt a politikai szappanoperát és úgy általában mindent, ami itt – nem csak Gyöngyösön – folyik. Amikor azonban ott tartunk, hogy állunk egy fülkében, előttünk egy papírdarab, kezünkben a bombabiztosan kikötözött toll (belegondolni is szörnyű, milyen borzalmas össznépi káoszt és pánikot okozna az íróeszköz hiánya) és rájövünk, hogy „Igen, ez most tényleg megtörténik. Tenni fogok valamit az ország érdekében”, akkor azért beüt valami. Utoljára 12 évesen éreztem ekkora hatalmat a kezeimben, amikor cheat kódokkal irányítottam az általam kreált lények gyengéd érzelmeit és öregítettem őket egyetlen kattintással¹.

De kire szavazzak?

Szerencsére a szüleim nem azok az emberek, akik csak azért nemzenek utódokat, hogy minél több szurkolóval támogassák kedvenc focicsapatukat pártjukat. Nem akarnak befolyásolni – nagyon nem is tudnának, mert maguk is tanácstalanul kapkodják a fejüket és tudják, hogy itt most nincs jó, csak kisebb szar –, de nyomatékosan megkértek rá, hogy program alapján szavazzak.

Csupán pár óra választ el a pirosfehérzöld betűs pillanattól, de még mindig döntésképtelen vagyok. Ezért felkerekedtem és segítségül hívtam a taot, hogy mutasson nekem utat és jutasson olyan elhatározásra, mely kellőképpen növeli testem csi-koncentrátumát, így helyreállhat lelkem narancs-piros jinjangja.

6:45

Első utam az egyik XIII. kerületi panelrengetegbe vezetett. Egy-két hazafelé tartó, biciklijére támaszkodó alkoholistát leszámítva egy lélekkel sem találkoztam, ahogy a csípős szembeszélben tapostam az aszfaltot. Két perccel később már ott álltam a hatodikon. Alig ért hozzá kopogásra formált kézfejem az ajtóhoz, már szemben is találtam magam Janka nénivel. Ősz hajában halványrózsaszín csavarók, otthonkája fölött sietve felkapott, kibolyhosodott frotírköntös. Apró vakondszemeivel pislogott felém, de a felismerés csillanását csak akkor láttam meg bennük, amikor nyakába akasztott, besárgult SZTK keretes szemüvegét feltolta az orrára. Kaptam tőle egy csésze eszméletlenül rossz teát, majd az udvarias „Mi a helyzet az iskolában?” és „Segített a gyógytorna a gerincfájásán?”-ok után in medias res nekiszegeztem látogatásom okát:

Mondja csak Janka néni, melyik pártra fog szavazni vasárnap?

• Orbán Viktorra, kedvesem

Mivel indokolná?

• Hazánk ellen elnyomás folyik, tudja? Az EU baloldali érdekeket képvisel, a mi kormányunk jobboldaliakat. Az elmúlt négy évben, ha figyelte a híradásokat, láthatta, hogy a mi Fideszünk képtelen hibázni, a sok nehezítő körülmény ellenére. Akármennyire támad az IMF, a Brüsszel-New York-Tel Aviv-tengely, a pénznél erősebbek az értékek! Nem is kellenének választások, kérem! Az egész nemzet akaratából kormányoz a kormányunk, tudja? Hiába a zsidó balliberális kisebbség! Győzelmeink egyelőre láthatatlanok, de vannak! Nem is kellenének választások! És mi az, hogy nincs demokrácia?! Aki azt mondja, az az antidemokratikus! Maguk a választások hátráltatják a demokráciát! Maga a demokrácia hátráltatja a demokráciát! A kétharmados többség után…..bezzeg a régi szép időkben (fejezte be Janka néni, aki teljes extázisba esve kiabált úgy, hogy visszhangzott az egész ház, és nem vette észre, hogy öt perce ott hagytam).

7:28

Ezután a Duna Plázába indultam, mert a testem kétségbeesetten vágyott egy kis koffeinre. Az utcán sétálva frissen sült kenyér illata csapta meg az orrom, mire a gyomrom olyan korgással válaszolt, amit egy téli álmából felébredő, kifejlett grizzly is könnyen megirigyelt volna. Mire feltűnt, hogy mi történik velem, már bent is voltam a pékségben, ahol éppen a pék (akinek izomzatát és feltételezhető fizikai erejét egy grizzly is könnyen megirigyelné) csapta a szelet az eladólánykának. Igazán nem állt szándékomban odafigyelni a beszélgetésükre, de már az első pár mondat felkeltette az érdeklődésemet.

• Na szóval Szilvi, figyelj, őő az van, hogy érted, ma ilyen nagy nap van, mert ma van az izé, vágod, amikor ilyen iskolába elmegy mindenki, baszod, mert, hogy a pártok….
• A szavazás?
• Szerinted miről beszéltem bazdmeg?
• Jó
• Ne józzál, jó? Na! Most elfelejtettem mit akartam. Na…
• Maradjak bent tovább helyetted? Úgyse mennél el szavazni, csak gyúrni megint..
• Ne! Ne, jó? Már hogy ne mennék el? Ma átvesszük a hatalmat a zsidóktól! Végre nemzeti kormányunk, vágod, lesz, mert ami most van, baszod, az nem az, csak ilyen kamu, vágod. Nem nemzeti bazdmeg, nem ilyen magyar, hanem zsidó meg cigány meg buzi. Meg konnumista <sic!> Szavazz te is a Jobbikra! És ne bazdmeg, ne gyere baszod azzal, hogy az a csávó, aki zsidózott a parlamentben, mert igaza van, vágod, meg azzal, baszod, se, hogy a Zagyva Gyula, mert az is, vágod…

7:40

Arra, hogy végül nem is vettem semmit, a hasam újabb, panaszos korgása emlékeztetett. Így végül a Duna Pláza mekijénél kötöttem ki. Tálcával a kezemben álltam és azon bosszankodtam, hogy a való életben nem létezik CTRL+F, amikor a mellettem lévő asztalnál ülő lányoknak feltűnt, hogy nem tudok hova leülni és felajánlották a harmadik széket. Láttam, hogy nagy beszélgetésekbe vannak, de a gyomromban képződő vákuum túl erősnek bizonyult a vonakodáshoz.

• Na és akkor anyum azt mondta, hogy szerinte én is alapíthatnék egy pártot. Én meg belegondoltam, és tényleg!
• Aha
• És akkor elgondolkodtam azon, hogy mit csinálnék, mert ha végignézel a történelmen, látod a hibákat, és nem követed el ugyanazokat
• Aha
• Mert például ott volt Hitler, aki tök jól beszélt, én is elhittem volna, ha akkor élek. De te nem, Bori?
• Aha
• Csak ugye rossz volt az ideológia mögötte
• Hihihi
• Na most én azt csinálnám ahelyett, hogy zsidókat ölök és egész Európát meghódítom, hogy a szegényekre támaszkodom, tehát a vidékiekre, és elveszek csomó mindent az ilyen hülye budaiaktól, mert őket nem érdekli a politika. De ezt is óvatosan kéne csinálni, mert pl. a kommunizmus zsákutca volt.
• Figyelek
• Csak az lenne a nehéz ugye az egészben…
• Ne! Elfogyott mind az öt életem! De egyébként nem is tudom, Fruzsi, igazad van.

8:42

Hazafelé sétáltam, a gondolatok össze-vissza cikáztak a fejemben. Jobban össze voltam zavarodva, mint előtte. Épp piros lett a lámpa, amikor megláttam egy Hitlerré firkált Vona Gábor plakátot és azon gondolkodtam, vajon tudják-e ezek az emberek, hogy a horogkereszt nem így néz ki, de már ciki lett volna átjavítani vagy tényleg ennyi a gyökér ember². Annyira elmélyültem a gondolataimban, hogy szinte fel sem tűnt: valaki beszél hozzám. Körülbelül harmincas lehetett, egy ócska biciklin ült és úgy nézett ki, mint akit egy informatikus és egy kibukott szabadbölcsész alkotóelemeiből állítottak össze.

• Mert ugye az LMP az mégiscsak egy zöldpárt, viszont a legtöbb zöldpártnak eléggé vállalhatatlan a drogpolitikája. És én úgy vagyok vele, hogy akkor inkább tiltsuk be az alkoholt is, de ne legalizáljunk semmilyen kábítószert. A zöldpártok viszont talán megfeleltethetőek lennének a Németh László-féle harmadik utas mozgalommal. De ha végignézel, Verám, az osztályon (jaj de jó a bőrdzsekid, nagyon szép vagy ma), akkor láthatod, hogy nem is tudom, mindegy. Ugye elmész szavazni te is, azért öltöztél így ki? Na nem bizalmaskodni akarok, csak érdeklődöm, hiszen a tanárod vagyok. Remélem most a szavazókörödbe indulsz, de sem a Fideszre, sem az úgynevezett Összefogásra, sem a Jobbikra, sem az LMP-re, sem a többi pártra nem szavazol, de érvénytelen szvazatot sem adsz be. A magyarság Mohács óta nem volt ilyen nehéz helyzetben, sőt, Károlyi Mihály óta. Remélem most nem fogják azért feloszlatni a magyar hadsereget…Na de erről nem is tudok olyan sokat, majd megint felhozom hétfőn. Jó szavazást, és a verset se felejtsd el megtanulni ám! Na szerbusz.

Ezzel én is elindultam (igen a szavazókörömbe) és megfogalmaztam a mai nap legfontosabb tanulságát: ne egyél olyan halas burgert a mekiben, mert rosszul leszel tőle!

1Sims 2

2Meggyőződésem szerint utóbbi.

Borbála

Első találkozásom Borbálával olyan tízéves-forma koromra datálható. Borbála ekkor még tipikusan a csendes, visszahúzódó lány volt - abból a fajtából, akit csak a legszerencsétlenebb és legéretlenebb emberek fogadnak be, holott sokkal értelmesebb volt korosztályánál. De mégis: mindnyájunknak vannak olyan ismerősei, akik ha mosolyogva megjelennek egy asztalnál, azonnal elhalkul a legérdekfeszítőbb beszélgetés is; akik mindig rossz időben sütnek el unalomig ismételt poénokat; akikben van valami megfoghatatlan esetlenség, ami lehetetlenné teszi, hogy teljes fokú társadalmi életet éljenek.

Mivel én is hasonló cipőben jártam, viszonylag hamar beszélgetni kezdtem Borbálával. Intelligens, a világ dolgaira érzékeny, ugyanakkor kissé fura lány benyomását keltette. Tipikusan az a fajta képződmény, aki mínuszokban és negyvenfokos forróságban is ugyanabban a kardigánban és selyemsálban pompázik; aki a szobájában háromakkordos, minősíthetetlenül fos alterzenék szövegeit elemzi; aki vasárnap délutánonként a nagymama zongorája elé leül, és össze-vissza klimpírozva dúdolgat az éhező afrikai kisgyerekekről önkifejezés címén. Kilencedikes korában ugyanúgy nézett ki, mint ötödikesként, és továbbra is megmaradtak fura gesztusai; magyarázza meg nekem valaki, mi vesz rá egy tizenhat év körüli lányt arra, hogy egy Vörös Yukban tartott szánalmasan szar rockkoncerten akkor vegyen citromos sört, mikor telefonált neki apu, hogy két perc múlva odaér, miközben egész este csak vizet ivott.

Borbála különösen fogékonynak mutatkozott a művészetekre (dolgozott és dolgozik is az iskola mellett a művészeti szekcióban) és a közügyekre - bár nem tudta soha megindokolni, hogy miért tetszik neki valami, és egyes politikai döntéseken való felháborodását is csak pár unalomig ismételt szóval tudta kifejezni. Ez persze nem akadályozta meg abban, hogy elhívjon tüntetni és megpróbáljon mozgalmakat szervezni - szervezőképességéről eddig még nem szóltam, de nem is érzem szükségesnek. Két utcányi távolság megtételéhez is előveszi az iphone-ját, de mivel nincs rajta 3g, a közelben levő étterem wifi-hálózathoz pedig nem meri megkérdezni a jelszót, inkább candy crushozik az utcán, majd hazamegy azzal az indokkal, hogy holnap dolgozik.

Borbála azonban nem olyan rég a sarkára állt. Lecserélte ruhatárát, befestette a haját, megváltoztatta érdeklődési körét, és alig pár hónap alatt a legmenőbbek közé emelkedett. Már nem akar beszélni olyan témákról, amikhez nem ért - inkább csak kuncog és hallgat. Sokkal kiegyensúlyozottabbnak tűnik; megbékélt önmagával, eljár futni és tornázni. Céltudatosabb: előkészítőkre jár, megszerezte jogosítványát. Rákacsintott a szerelem is. Ezért esténként már nem hallgat titokban a párna alatt 30y-t; inkább bezárkózik a fürdőszobába, lenyomja ujját a torkán (hiszen a velveten úgy olvasta, akkor lehet vékonyabb, ha mind kihányja, amit eszik), majd snapchateket küld olyan embereknek, akikkel két hónap óta nem beszélt. Mindenkivel kedves próbál lenni, hiszen senki nem akart neki rosszat. Ha ártottak neki, azon túl lehet lépni - olyan rövid az élet, nem szabad gyűlölködni. Csak sajnos vannak olyan emberek, akik eleve, természetüknél fogva idegesítőek, akik ha megjelennek a kinti padnál, azonnal elhalkul a legérdekfeszítőbb beszélgetés is; akik mindig rossz időben sütnek el unalomig ismételt poénokat; akikben van valami megfoghatatlan esetlenség, ami lehetetlenné teszi, hogy teljes fokú társadalmi életet éljenek. O, sancta simplicitas!

Néha, mikor Borbálára nézek, égető gyűlöletet érzek. De nem elsősorban Borbála felé (bár felé is), hanem efelé a velejéig elbaszott, beteg társadalom felé, ami egy alapvetően intelligens, érzelmektől és empátiától túlcsorduló lányból ezt a viselkedést és átváltozást hozza ki. Akárhányszor Borbálával beszélek, azt érzem, nem tudja, hogy kicsoda ő, és emiatt gyűlöl mindent, amiről azt hiszi, hogy ő maga. A személyiségét, a múltját, a barátait, talán még az iphone-ját is. És a legszörnyűbb, hogy meg is értem, miért. Nem csak az ő hibája, és nem is a személyiségéé, nem a múltjáé, nem a barátaié és nem is az iphone-jáé. Az egész közegé, amelynek én is része vagyok.