József

Vannak bizonyos tulajdonságok, amelyek kizárják azt, hogy egy állást, egy munkát betölts. Ha vak vagy - ne menj fényképésznek. Ha szégyellős vagy – ne menj pornózni. Ha tudod magadról, hogy nem tudnál beleszúrni egy tűt egy háromnapos csecsemőbe – ne menj orvosnak. Ha nem tudsz bánni a fiatalokkal, ha félsz attól, hogy önálló véleményt alakítanak ki, és ellenérzéseid vannak velük szemben, mert olyanoknak látod őket, amilyen te is mindig szerettél volna lenni, csak a szüleid nem engedték, vagy meggyőzted magad, hogy ez helytelen – akkor a kankószagú kurva isten faszára is, de ne menj tanárnak!

A személyiségi jogok védelmének érdekében közlöm, hogy József neve álnév. Az 1780 és 90 között uralkodott magyar királyt azért választottam a félművelt álomkergető megszemélyesítésére, mert rengeteg a hasonlóság a két személy közt. Fiatalkorukban mindketten háttérbe voltak szorítva a szülői házban. Mindketten boldoggá szeretnék tenni alattvalóikat akár azoknak akarata ellenére is. Mindketten úgy uralkodik birodalmukban, hogy annak de jure nem is vezetőik. És bár valamelyest olvasottak (bár nem annyira, mint feladatukhoz kéne), nem képesek átlátni, hogy néhány ésszerűnek vélt, de valójában abszurd intézkedéssel mekkora ellenszenvet szülnek a népben, amelynek minden rétege megkérdőjelezi fennhatóságát.

József a magyar nyelv tanáraként aposztrofálja magát. Nem magyartanárként. Órái után elvárható lenne egy háromoldalas esszé a „jelzős szerkezet meg ilyenek” és a hatalomfitogtatás viszonyáról, deviszont mivel a kettő inkább közel, semmint távol van egymástól, ezért úgy vélem inkább ez nem szorul magyarázatra. Meg amúgy is hülyeség.

József amellett, hogy tanár, ember is. Harminc-x éves, választójoggal rendelkező polgár, akinek kozmikus magányának a ködét csak az tudja megtörni, ha beszélgetnek vele diákjai olyan dolgokról, amiket ő anno leszart, majd tíz perce utána nézett a google-on, ezért halvány lila kozmikus ködfingja sincs róla. Munkájának ez a része vélhetőleg egyfajta verbális maszturbáció a számára, amely egészen furcsa orgazmussal (pardon: katarzissal) jár. Ez akkor következik be, mikor rájön az egész értelmetlenségére. József ilyenkor rosszabb, mint egy heroinfüggő, aki éppen elérte a csúcsot: nem megnyugszik, hanem tör-zúz, kiabál, csapkod. Extrém esetekben kiküld embereket a teremből, mert nem tetszik az arckifejezésük. Egyéb tünetei az egészen elváltoztatott, majdnem síró hang, amely arra kéri a körülötte levőket, beszélgessenek vele. Mindezt valami olyan ellenszenves módon képes tolmácsolni, hogy aki megsajnálta volna, és hozzá akart volna szólni óráihoz, azon nyomban meghasonlik önmagával, és olyan mély apátiába süllyed, mint Szanyi Tibor.

Amellett, hogy szembefordulva környezetével, liberálisnak, felvilágosultnak állítja be magát, a belenevelt tősgyökeresen konzervatív világnézetét nem tudja elhagyni. A kettő egyvelegéből egészen sajátságos eszmerendszert alakított ki. Gyakran tart történelemfilozófiai és társadalomelméleti eszmefuttatásokat is, a legkiemelkedőbbeknek köszönhetően ( „miért ne legalizáljuk a cannabist?”, „miért vesztettünk Mohácsnál?”, „kicsoda Károlyi Mihály?”, „mi a romantika a zenében?” „kire szavazzak?”) hatalmas hírnévre tett szert.

József nem rossz ember. Nyelvészként kiváló. Tisztelendő és becsülendő a tudományos munkássága. De mégis: egy kisebbségi komplexusokkal küzdő, érzelmileg visszamaradott, megfelelési kényszer által hajtott, de mégis leszarom-mentalitású valaki, akinek agyára ment a hatalom. Más szóval pont olyan, mint én. Más szóval: valaki olyan, akit soha nem lett volna szabad a katedra közelébe engedni.  

BALÁZS

Balázs 23 éves budapesti lakos, aki pékként dolgozik. Napjai meglehetősen egyhangúan telnek; lassan hat éve a szokásos mederben csordogál élete. A gyöngyösi utcai pékárusnál dolgozik reggel nyolctól délután négyig, majd munkája végeztével a Duna Plázában levő konditeremben edz keményen este tízig. Kínosan ügyel az időbeosztására - az esetleges apró időbeli eltérések dührohamokat okozhatnak nála (zárójelben jegyzem meg, hogy ez csak a szteroidok hatása - egyébként Balázs nagyon kedves fiú).

Balázs egy újpesti lakótelepen született egyedüli gyerekként. Szülei érzékeltették vele, hogy nem is igazán szerették volna - ezért világéletében az volt az egyetlen célja, hogy olyan társaságba kerüljön, ahol elfogadják. Bár az óvodában legjobb barátja Lakatos Rómeó volt, alkoholista apja és annak barátai hatására hamar megtanulta, hogy a mocskos cigányokat verni kell, őmiattuk nincs pénz jobb lakásra, meg hogy a köcsög buzik miatt tart ott az ország, ahol.

Mára Balázs csupán egyvalamit tekint igazi értéknek, és egész élete ekörül az egyetlen dolog körül forog - ez pedig nem más, mint a számára már-már kultikussá váló nyers, testi erő. Ezért Balázs képes hosszú órákat eltölteni a konditeremben nehéz súlyokat emelgetve, óriási kínokat okozva magának. Ennek oka a félelem - Balázs retteg attól, hogy mások szemében gyengének és esendőnek tűnhet, annak ellenére, hogy bicepszének kerülete harminc centiméternyi. Fél a gyengeségtől, és emiatt gyűlöli is. Minden általa rossznak vélt dolgot a gyengeségre vezet vissza.

Balázs szerint mindig az elsőre legegyszerűbbnek tűnő megoldás a helyes. Nem szeret a dolgok mélyére nézni, hiszen csak megbízható forrásokból tájékozódik, és a továbbolvasás, más vélemények megismerése értelmetlen időpazarlás lenne. Önmagát nemzeti radikálisnak tartja - bár szerinte egy "normális" világban mindenki nemzeti eszméket vallana (ez ilyen alap, baszod) és gondolatait senki nem tartaná radikálisnak. Nézeteire a legnagyobb hatást Vona Gábor, Pörzse Sándor és Zagyva György Gyula "eszméi" gyakorolták. Konditermi edzései során viszont gyakran egy Nietzsche idézettel buzdítja magát ("ami nem öl meg, az erősebbé tesz, baszod”).

Balázs tudja, testét csak akkor fejlesztheti tovább, ha elméjét is pallérozza - ezért beszerzett egy Julius Evola könyvet. Keserédes emléke, hogy mikor még éledező hazafiként életében először bement egy könyvesboltba, és az olasz szerző "Jobboldali fiatalok kézikönyve" című művét kereste, az eladók még nem is hallottak a könyvről. Persze miután Vona Gábor előszavával kiadták pár évvel később az olasz fasizmushoz is köthető filozófus alkotását, végül sikerült beszereznie Balázsnak. Két napig esténként a konditeremből hazaérve hullafáradtan olvasott egy-egy oldalt a vécén az előszóból, majd betette a párnája alá alvás előtt. A harmadik napon kölcsönadta az egyik gárdás barátjának, Robinak - aki tévedésből elégette a Radnóti kötetekkel együtt a kristályéjszaka évfordulóján tartott hungarista megemlékezésen. Ettől a pillanattól fogva Balázs - annak ellenére, hogy háromszor bukott meg irodalomból általános iskolás tanulmányai során - művelt embernek tartja magát, ahogy barátai is, akikkel péntek esténként együtt sörözik a Simon Tibi sörözőben, és akikkel együtt megy Fradi meccsre. 

FRUZSINA

Fruzsina 18 éves, Százhalombattán lakik, de iskolába (pontosítás végett: gimnáziumba, sőt! : elitgimnáziumba) Budapestre jár. Fruzsina első ránézésre igazi álomnő: szülei jól kereső elsőgenerációs értelmiségiek; szemük fénye mindössze tizennyolc éves korában három nyelven beszél, és tanárai szerint nagyon nagy jövő előtt áll; kiemelkedően szorgalmas, három éve kitűnő; divatosan öltözködik; sportos; minden társaság középpontja. Egyetlen probléma van csak, amelyet sem a szorgalom, sem a jó jegyek, sem a nagyratörő tervek, de még a kamuberakásos arany-Rolex órák sem fedhetnek el – ez pedig nem más, mint hogy Fruzsina – sajnálatos módon – KIBASZOTTUL BUTA.

Ha pedig közelebbről megvizsgáljuk Fruzsina életét, megfigyelhetjük, hogy nem csak ez a – modern világban már egyre inkább szexinek, semmint kínosnak számító – valami tántorítja el tőle a magányos férfiszíveket. Az elsőgenerációs értelmiség kifejezés Fruzsina szüleinek esetében egyenlő az újgazdagsággal; a „társaság középpontja” kissé kevésbé szalonképes módon a „kurva” frázissal is helyettesíthető. Azon már meg sem ütközünk, hogy szegény lánynak semmi ízlése nincsen, és pont azzal olvad bele a tömegbe, hogy drága cuccokkal akar kitűnni belőle – akármilyen közhelyesnek hangozzon is. Az utóbbi időben Fruzsina olvasni és tájékozódni is kezdett – amit szintén nem róhatunk fel neki, hiszen ha magasról szarna a világra, akkor most az lenne vele a baj – de sajnos az információk kinyerése, összeegyeztetése, majd ezekből az önálló vélemény formálása, mondjuk úgy, még némi gyakorlást igényelne. Fruzsina ha így folytatja, 10 év múlva már politizálni is fog, onnan pedig csak pár lépés az országgyűlési képviselőség, majd az új párt alapítása. A fiatal és karrierista lovászfiúk saját előrelépésük érdekében biztos hajlandóak lesznek egy kis fejtágításra. Ha valaki kapcsolatba akar lépni vele, az írjon, mert mostanában engem is terrorizál.

Kis hazánk új nemzedékében ezerszámra szaladgálnak a Fruzsinák. A mi Fruzsinánk ettől függetlenül egy teljesen jószándékú lány, aki annak ellenére, hogy nem különösebben okos, meglehetősen intelligens. Emellett néha napján képes az önreflexióra, ami egy hatalmas erény, és ami a legtöbb Fruzsina fölé, efölé a kelet-európai társadalom sajátos szörnyszülöttje fölé emeli őt. Biztos vagyok benne, hogy ha egy egyszerű miskolci munkáscsalád hetedik gyerekeként születik, sokkal jobb ember lesz, aki akár szorgalmával fel is tudna kapaszkodni a társadalmi elitbe – hogy aztán egy következő, talán még rosszabb Fruzsina anyja legyen…

JANKA NÉNI

Mielőtt (egyre kevésbé tűnik úgy, hogy) sajnálatos módon megromlott volna vele a viszony, egyik lány osztálytársam igen gyakran emlegette azt a megszólalásomat a tavalyi szilveszterről, mikor miután némileg ittasan felmentünk az üresen álló lakásomba, a lift hívása után így kezdtem el kiabálni: maradjatok csendben, mert meghall a Janka néni, a kommunista néni! És lupus in fabula, amint kiszálltunk a hetediken, láttuk az alattunk lakó ősz, görbe nyugdíjas nénit, amint miután visszaparancsolta a macskáját a lakásba, rosszalló pillantást vetett a társaságunkra. Ő Janka néni: volt 3/III-as, aki egy fingásért feljelent csendháborítással, és ha a szomszéd Józsika el találna szívni egy cigarettát az iskolába menet, a lélegző térfigyelő kamera meglátja, és még jelenti is Józsika szüleinek.

Janka nénivel kapcsolatban az első emlékem akkorra tehető, mikor még egy Árpád-híd közelében levő tízemeletes panelban verettem idillikus boldogságban, semmit sem tudva az életről. A férjétől korán elvált Janka néni akkor lassan már harminc éve élt egyedül saját elmondása szerint (a gyerekei már mind kirepültek a fészekből, tudja, édesem? – szólt mindig anyámhoz). Első ránézésre Janka néni kedves öregasszonynak tűnt, aki néhanapján még csokit is adott nekem. Gyakran megállt a lépcsőfordulóban beszélgetni a szüleimmel, és mivel én akkor még nem igazán éltem önálló életet, én is ott voltam velük – Janka néni bennem mindig egy tiszteletreméltó nyugdíjas benyomását keltette. Ezekben a beszélgetésekben sok minden előfordult – a felettünk hangosan klimpírozó középiskolás Ritától, aki iránt hatéves forma fejjel talán gyengéd érzelmeket is tápláltam, hiszen már akkor is vérbeli Don Juan voltam; az időjárástól a rengeteg emberig a Lehel Piacon és a néni házi kedvencéig, Cirmosig -, de leginkább a tipikus „nyugdíjas” témák domináltak. Egyszer azonban előkerült a politika is; mint kiderült, Janka néni párttag volt, („hiányzik nekem az előző rendszer, lelkecském”) – bár én ebből olyan idősen természetesen nem értettem semmit.

Szüleim - akiknek az eszmerendszerében sajátos módon keveredtek az őskeresztény tanok (Ne ítélj, hogy ne ítéltess), valamint Mao kommunizmusa (Virágozzék száz virág) – és Janka néni között a viszony ezután természetesen valamelyest hűvösebb lett, de ez nem vezetett a kapcsolat megszakadásához. Sőt, a macskás néni tisztelni is kezdte a „liberál-demokrata” szüleimet, amiért nem kezdtek el kígyót-békát kiáltani rá. Rövid időn belül egyébként elköltöztünk, Janka néni pedig becsülettel kezelte az oda érkező postánkat. Aztán két héttel ezelőtt felhívott, hogy a rezsicsökkentéshez szeretne támogató aláírásokat gyűjteni, és ha már arra járok, segíthetnék neki még egy dologban. A Fideszes ajánlószelvény utolsó lapjára két aláírás hiányzik; megtenném-e, hogy aláírom azt is, nem baj, ha még nem múltam el tizennyolc éves.

Sic transit gloria mundi.

HATÁSVADÁSZ ELSŐ POSZT / PROPOZÍCIÓ

Hazánkat közel 150 éve lepi be a szar. Csak gyűlik és gyűlik és gyűlik. Vannak, akik tobzódva tapicskolnak benne. Vannak, akik elrohannak, amilyen messze csak tudnak. Vannak, akik a teljes apátia állapotában vannak, tüntetőleg felemelik a fejüket, és nem hajlandóak tudomást venni a szartengerről, amíg nem lepi be a házaik ablakát és falát – utána pedig már késő lenne bármit is tenni.

Vannak, akik azt kiabálják, hogy ez nem szar, és ha eljut a pofájukig, akkor kitátják a szájukat, hogy megízleljék. Ha pedig a fos tovább tódul a szervezetükbe és megfullasztja őket, még utolsó leheletükkel is próbálják a világ tudtára adni, hogy nem azért halnak meg, mert kitátották a szájukat és megöli őket az undorító és büdös szar, hanem mert Brüsszel-New York-Tel-Aviv Jaffa tengely.

El kell ismerni, hogy néhány sztereotípiának – amelyet a mindentudó álértelmiség csak „néplélektannak” nevezne – van alapja. Tipikusan igaz ez a magyar nép esetében is (mások hibáztatása, sírva vigadás). Az elmúlt 150 év történelme tragédia – az időközben idillikussá avanzsálódott dualizmus, a Horthy- és a Kádár-rendszerek, amelyek sajátos továbbtorzulásai voltak eleve kivitelezhetetlen és embertelen (vagy talán túlságosan is emberi, Nietzsche ftw.) eszméknek. Ennek a levét isszuk most. Nagyon patetikus, de lassan a nemzethalál küszöbén állunk – ez a nemzethalál pedig nem olyan lesz, mint amilyennek Vörösmarty vizionálta; nem egy férfias bukással végződő dicső, hősies küzdelem a körülvevő szláv és német népek ellen; egyszerűen egy lassú, szerves társadalmi és politikai szétrohadás.

A jelenlegi magyar társadalom fejlődése talán nagyobb zsákutca, mint amit Bibó jósolt a második világháború után. A következőkben a rendszertelen politikai életre kiterjedő “eszmefuttatások” mellett „Társadalmi Körkórkép” címszó alatt a sajátos városi és vidéki emberek korcsosodásának bemutatására teszünk kísérletet. Szubjektív módon, néhol elnézően, néhol könyörtelenül – néhol racionálisan, néhol az érzelmeink által vezetve. A legtöbbször egy-egy konkrét személy adja az ihletet – de a valóságban kint milliószámra lézengenek céltalanul, futnak, hogy kívánatosak legyenek, vagy éppen bicikliznek munkába a Janka nénik, Fruzsinák, Józsefek. És ami még aggasztóbb – mindnyájunkban benne vannak ők is…