József

Vannak bizonyos tulajdonságok, amelyek kizárják azt, hogy egy állást, egy munkát betölts. Ha vak vagy - ne menj fényképésznek. Ha szégyellős vagy – ne menj pornózni. Ha tudod magadról, hogy nem tudnál beleszúrni egy tűt egy háromnapos csecsemőbe – ne menj orvosnak. Ha nem tudsz bánni a fiatalokkal, ha félsz attól, hogy önálló véleményt alakítanak ki, és ellenérzéseid vannak velük szemben, mert olyanoknak látod őket, amilyen te is mindig szerettél volna lenni, csak a szüleid nem engedték, vagy meggyőzted magad, hogy ez helytelen – akkor a kankószagú kurva isten faszára is, de ne menj tanárnak!

A személyiségi jogok védelmének érdekében közlöm, hogy József neve álnév. Az 1780 és 90 között uralkodott magyar királyt azért választottam a félművelt álomkergető megszemélyesítésére, mert rengeteg a hasonlóság a két személy közt. Fiatalkorukban mindketten háttérbe voltak szorítva a szülői házban. Mindketten boldoggá szeretnék tenni alattvalóikat akár azoknak akarata ellenére is. Mindketten úgy uralkodik birodalmukban, hogy annak de jure nem is vezetőik. És bár valamelyest olvasottak (bár nem annyira, mint feladatukhoz kéne), nem képesek átlátni, hogy néhány ésszerűnek vélt, de valójában abszurd intézkedéssel mekkora ellenszenvet szülnek a népben, amelynek minden rétege megkérdőjelezi fennhatóságát.

József a magyar nyelv tanáraként aposztrofálja magát. Nem magyartanárként. Órái után elvárható lenne egy háromoldalas esszé a „jelzős szerkezet meg ilyenek” és a hatalomfitogtatás viszonyáról, deviszont mivel a kettő inkább közel, semmint távol van egymástól, ezért úgy vélem inkább ez nem szorul magyarázatra. Meg amúgy is hülyeség.

József amellett, hogy tanár, ember is. Harminc-x éves, választójoggal rendelkező polgár, akinek kozmikus magányának a ködét csak az tudja megtörni, ha beszélgetnek vele diákjai olyan dolgokról, amiket ő anno leszart, majd tíz perce utána nézett a google-on, ezért halvány lila kozmikus ködfingja sincs róla. Munkájának ez a része vélhetőleg egyfajta verbális maszturbáció a számára, amely egészen furcsa orgazmussal (pardon: katarzissal) jár. Ez akkor következik be, mikor rájön az egész értelmetlenségére. József ilyenkor rosszabb, mint egy heroinfüggő, aki éppen elérte a csúcsot: nem megnyugszik, hanem tör-zúz, kiabál, csapkod. Extrém esetekben kiküld embereket a teremből, mert nem tetszik az arckifejezésük. Egyéb tünetei az egészen elváltoztatott, majdnem síró hang, amely arra kéri a körülötte levőket, beszélgessenek vele. Mindezt valami olyan ellenszenves módon képes tolmácsolni, hogy aki megsajnálta volna, és hozzá akart volna szólni óráihoz, azon nyomban meghasonlik önmagával, és olyan mély apátiába süllyed, mint Szanyi Tibor.

Amellett, hogy szembefordulva környezetével, liberálisnak, felvilágosultnak állítja be magát, a belenevelt tősgyökeresen konzervatív világnézetét nem tudja elhagyni. A kettő egyvelegéből egészen sajátságos eszmerendszert alakított ki. Gyakran tart történelemfilozófiai és társadalomelméleti eszmefuttatásokat is, a legkiemelkedőbbeknek köszönhetően ( „miért ne legalizáljuk a cannabist?”, „miért vesztettünk Mohácsnál?”, „kicsoda Károlyi Mihály?”, „mi a romantika a zenében?” „kire szavazzak?”) hatalmas hírnévre tett szert.

József nem rossz ember. Nyelvészként kiváló. Tisztelendő és becsülendő a tudományos munkássága. De mégis: egy kisebbségi komplexusokkal küzdő, érzelmileg visszamaradott, megfelelési kényszer által hajtott, de mégis leszarom-mentalitású valaki, akinek agyára ment a hatalom. Más szóval pont olyan, mint én. Más szóval: valaki olyan, akit soha nem lett volna szabad a katedra közelébe engedni.