Borbála

Első találkozásom Borbálával olyan tízéves-forma koromra datálható. Borbála ekkor még tipikusan a csendes, visszahúzódó lány volt - abból a fajtából, akit csak a legszerencsétlenebb és legéretlenebb emberek fogadnak be, holott sokkal értelmesebb volt korosztályánál. De mégis: mindnyájunknak vannak olyan ismerősei, akik ha mosolyogva megjelennek egy asztalnál, azonnal elhalkul a legérdekfeszítőbb beszélgetés is; akik mindig rossz időben sütnek el unalomig ismételt poénokat; akikben van valami megfoghatatlan esetlenség, ami lehetetlenné teszi, hogy teljes fokú társadalmi életet éljenek.

Mivel én is hasonló cipőben jártam, viszonylag hamar beszélgetni kezdtem Borbálával. Intelligens, a világ dolgaira érzékeny, ugyanakkor kissé fura lány benyomását keltette. Tipikusan az a fajta képződmény, aki mínuszokban és negyvenfokos forróságban is ugyanabban a kardigánban és selyemsálban pompázik; aki a szobájában háromakkordos, minősíthetetlenül fos alterzenék szövegeit elemzi; aki vasárnap délutánonként a nagymama zongorája elé leül, és össze-vissza klimpírozva dúdolgat az éhező afrikai kisgyerekekről önkifejezés címén. Kilencedikes korában ugyanúgy nézett ki, mint ötödikesként, és továbbra is megmaradtak fura gesztusai; magyarázza meg nekem valaki, mi vesz rá egy tizenhat év körüli lányt arra, hogy egy Vörös Yukban tartott szánalmasan szar rockkoncerten akkor vegyen citromos sört, mikor telefonált neki apu, hogy két perc múlva odaér, miközben egész este csak vizet ivott.

Borbála különösen fogékonynak mutatkozott a művészetekre (dolgozott és dolgozik is az iskola mellett a művészeti szekcióban) és a közügyekre - bár nem tudta soha megindokolni, hogy miért tetszik neki valami, és egyes politikai döntéseken való felháborodását is csak pár unalomig ismételt szóval tudta kifejezni. Ez persze nem akadályozta meg abban, hogy elhívjon tüntetni és megpróbáljon mozgalmakat szervezni - szervezőképességéről eddig még nem szóltam, de nem is érzem szükségesnek. Két utcányi távolság megtételéhez is előveszi az iphone-ját, de mivel nincs rajta 3g, a közelben levő étterem wifi-hálózathoz pedig nem meri megkérdezni a jelszót, inkább candy crushozik az utcán, majd hazamegy azzal az indokkal, hogy holnap dolgozik.

Borbála azonban nem olyan rég a sarkára állt. Lecserélte ruhatárát, befestette a haját, megváltoztatta érdeklődési körét, és alig pár hónap alatt a legmenőbbek közé emelkedett. Már nem akar beszélni olyan témákról, amikhez nem ért - inkább csak kuncog és hallgat. Sokkal kiegyensúlyozottabbnak tűnik; megbékélt önmagával, eljár futni és tornázni. Céltudatosabb: előkészítőkre jár, megszerezte jogosítványát. Rákacsintott a szerelem is. Ezért esténként már nem hallgat titokban a párna alatt 30y-t; inkább bezárkózik a fürdőszobába, lenyomja ujját a torkán (hiszen a velveten úgy olvasta, akkor lehet vékonyabb, ha mind kihányja, amit eszik), majd snapchateket küld olyan embereknek, akikkel két hónap óta nem beszélt. Mindenkivel kedves próbál lenni, hiszen senki nem akart neki rosszat. Ha ártottak neki, azon túl lehet lépni - olyan rövid az élet, nem szabad gyűlölködni. Csak sajnos vannak olyan emberek, akik eleve, természetüknél fogva idegesítőek, akik ha megjelennek a kinti padnál, azonnal elhalkul a legérdekfeszítőbb beszélgetés is; akik mindig rossz időben sütnek el unalomig ismételt poénokat; akikben van valami megfoghatatlan esetlenség, ami lehetetlenné teszi, hogy teljes fokú társadalmi életet éljenek. O, sancta simplicitas!

Néha, mikor Borbálára nézek, égető gyűlöletet érzek. De nem elsősorban Borbála felé (bár felé is), hanem efelé a velejéig elbaszott, beteg társadalom felé, ami egy alapvetően intelligens, érzelmektől és empátiától túlcsorduló lányból ezt a viselkedést és átváltozást hozza ki. Akárhányszor Borbálával beszélek, azt érzem, nem tudja, hogy kicsoda ő, és emiatt gyűlöl mindent, amiről azt hiszi, hogy ő maga. A személyiségét, a múltját, a barátait, talán még az iphone-ját is. És a legszörnyűbb, hogy meg is értem, miért. Nem csak az ő hibája, és nem is a személyiségéé, nem a múltjáé, nem a barátaié és nem is az iphone-jáé. Az egész közegé, amelynek én is része vagyok.