A LAGZI

A magyar társadalmi életnek van egy sajátos eseménye, ahol– afféle panoptikum módjára – kis túlzással az összes császármetszéssel világra szart karakter képviselteti magát, akik sehol máshol nem találkoznának. Ahol a magamféle, környezetére valamelyes reflektáló mizantróp álértelmiségit szokás szerint az undor kerülgeti. Amiért egyesek képesek a napi Rubicon-félórájukat, mások a zumbaedzésüket kihagyni, sőt, akadnak olyanok, akik talán még a Való Világ-rozébor kombóról is lemondanak csak azért, hogy e sajátságos eseményen részt vegyenek. Ez pedig a falusi lagzi.

Amint belépünk az agyfasszal felérő polgári és templomi esküvők után a falusi Kertvendéglő rendezvénytermébe, már érezni lehet a sznobéria és az igénytelenség sajátságos elegyét a levegőben, amely azonnal fojtogatni kezdi a belépőket bizonyos IQ-szint megléte esetén. Na és még a tudat, hogy legalább öt órán át olyan rokonokkal leszünk összezárva, akiket legszívesebben deréktól lefelé lenapalmzonánk… Nagyjából egy szalagavató afterpartyt kell elképzelni, majd a négyzetre emelni. Már két perc eltelte után erőteljes szédelgést érezni a látottak következtében – pedig engem sok mindennel lehet vádolni, de frigidséggel vagy prüdériával nem. Olyan emberek fogdossák és smárolják egymást, akik normális körülmények között undorodva mennének el egymás mellett, és mivel az alkohol felszívódási szabályai nem a Szomszédokban látottakkal egyeznek meg – értsd: két perc után nincs az az alkoholtartalmú ital, amely képes lenne az emberek ízlését ennyire megváltoztatni –, ezzel is a helyet kell megvádolnunk. De mielőtt azt a következtetést vonnánk le, hogy ez a már ismert személyiségek védekezési mechanizmusa a számukra is vállalhatatlan atmoszférára, meg kell említeni egy fontos különbséget a szalagavató afterek és a lagzik között. Míg az előbbieken az ismerkedés Martin Garixre, Aviciira és (extrém esetben) veretős patronos minimal technóra történik, itt mulatós zenére vagy magyar nótára.

Ennek az észrevétele, és persze a zenészek megjelenése – akik egyébként rettentő képzettnek és rutinosnak tűnnek, sőt valamennyire talán még kényelmetlenül is érzik magukat, hiszen meglehetősen degradáló lehet a zeneakadémia elvégzése után a „Jég dupla whiskyvel”-t játszani szombat esténként, bár a megszokás nagy úr – a magamfajtát azonnal egy cigaretta elszívására sarkallja. Csakhogy én balfasz otthon hagytam az öngyújtómat, kezdődik a mindig is gyűlölt tűztarhálás; az első három megszólított, annak ellenére, hogy pöfékeli a még számomra is rettentően undorítónak tetsző mentolos cigijét, közli, hogy nem tud tűzzel szolgálni, valószínű nem tetszik nekik, hogy nem vagyok öltönyben. Végül sikerül öt perc elteltével meggyújtanom három szál maradék cigim egyikét, már-már rapid tempóban elszívom, hogy aztán repülhessek vissza a Kertvendéglőbe, ahol a zenekar már a „Szívemben bomba van”-t játssza. Borbála éppen Balázsnak tart kiselőadást arról, hogy a rasszizmus rossz és Picasso jó, Fruzsina pedig József előadását hallgatja álmélkodva az őszirózsás forradalomról. Elcsattannak az első félénk puszik, megjelenik a vőfély, Zoltán, aki civilben postás. Gyorsan rögtönöz egy verset, amelynek nyolc sorában lehetetlenség volt megszámolni a gyermekáldás aktusának elvont fogalmait. A szótagszám és a rím természetesen csak mellékes.

Közben megérkezik a fotós, a meglehetősen ázott tollú páva benyomását keltő Xavér, aki szó nélkül lenyúlja a székemet, amíg a dolgomat végzem a mellékhelyiségben, majd mindenkit a pavilonhoz terel, és tíz perc múlva le is lép két fénykép készítése után. Neki volt talán a legtöbb esze a társaságban ezek alapján, természetesen a székemet nem vitte vissza. Azon nem is ütközöm már meg, hány borítékot tesz zsebre a biztosítási ügynökként tevékenykedő vőlegény az este során a jókívánságok közepette.

Mikor a borjúpörkölt után a tízéves Bözsike sírva fakadt mellettem, mert senki nem akart táncolni vele a Paff, a bűvös sárkány mulatós változatára, úgy éreztem, egy pillanatra megértettem a világegyetem működésének egy apró részletét. Lehet pofázni a démosznak antiszemitizmusról, holokausztról, szabadságjogokról meg rezsicsökkentésről. Lehet ígérni neki cirkuszt és kenyeret, de igazán csak egyvalami kell neki: igénytelen, fos hangulat, zene és közeg. Ezek azok, amikre elfelejtik a bújukat-bajukat, és amíg engem a terem egyik falától a másikhoz basz a vállalhatatlan atmoszféra és a rengeteg elfogyasztott alkohol, az egyszerű, testes parasztlány ide-oda sodródik a még nálam is girnyóbb atomfizikus-hallgató egyetemista kezeiben a Macskajaj zenéjére a táncparketten, és olyan felhőtlen boldogságot érez, amelyet nekem semmilyen drog nem tudna nyújtani. Abban a pillanatban biztossá vált bennem, hogy ez még a szalagavató afternél is hosszabb este lesz.