T. GYÖRGY

„T. György nagy úr volt. Sok becses marhája,
Kincse volt temérdek, s arra büszke mája.
(…)
Jött (…) a kész haszonnak egy felét fölenni,
Más felét magának tarsolyába tenni.”

T. György budai polgárcsalád szülötte, jogásznak tanul. Mint ilyen, az anyatejjel együtt szívta magába a régi polgári erényeket és értékrendet: a magántulajdon tiszteletét, a kemény munka becsületét és az adakozás boldogságát.

T. György számára kiemelkedően fontos a jó modor és a kifinomult ízlés. Próbálja magát távol tartani a köznép brutális hordáitól – azonban, bármennyire szégyelli maga és mások előtt is, mégis tudja, hogy valahol mélyen ő is plebejus lelkületű. Ezért T. György számára kiemelkedően fontos kérdés volt egész élete során a csőcselékhez való viszonya. Annak primitív, egyszerű szokásai és előítéletei viszont megakadályozzák azt, hogy T. György és a plebs között valódi kapcsolat alakuljon ki. T. György jó szándékú közeledései így rendre zátonyra futnak – talán éppen azért, mert T. György hiába próbál meg az egyszerű emberek nyelvén szólni hozzájuk, modorát nem képes megváltoztatni, nem tud másik emberré válni. Annak ellenére, hogy jeles napokon kocsival furikázza körbe a városban apja pénzén az alsóbb társadalmi réteget, azok továbbra is egy gazdag, túlságosan is kifinomult csodabogarat látnak benne – afféle „outsidert”. Ezt a benyomását csak tovább rontja a helyzethez soha nem illő beszédstílusával. Szokásait sem tudja levetkőzni, és nem érti: miért néznek rá furán, mikor csak egyszerűen igényesebb, udvariasabb és tisztább az átlagnál? Miért baj az, ha valaki egy gyorsétteremben csak akkor hajlandó hozzákezdeni a már kifizetett fogásához, ha valaki kéztisztítókrémmel szolgál neki? Ki tudja ki evett ott előtte, egyáltalán, miért nem lehet normális vendéglőben enni? Miért baj az, ha valaki éppen nőnapon nyelvvizsgázik, és a vizsgáztatónőknek, valamint vizsgázótársnőinek is virágot visz? Mert van pénze virágot venni? Egyébként az ilyen dolgoknak evidensnek kéne lennie! Miért baj az, ha valaki kiáll egy színdarab mellett, amelyet történetesen egy, az ő politikai felfogásával gyökeresen ellenkező elveket valló művész rendezett, annak ellenére, hogy ő is tudja – hiszen kifinomult ízlésére oly büszke –, hogy az a színdarab kriminális? Talán tanulmányaiból fakadóan, de feltámad benne az igazságosság-érzete.

T. György a plebs gyűlöletkeltő, szélsőségesen liberális szónokainak rémálma. A köznyelvből és a fentebb stílből egyaránt merítő szókincsével, egészen egyedien megszerkesztett, a magyar nyelvet megújító mondataival a nyelvművelés egy teljesen új szintjére lépett – neki tulajdonítják az új nyelvi és esztétikai szemlélet, az újmodorosság megteremtését. T. Györggyel egyszerűen nem érdemes vitatkozni, hisz úgyis mindig neki van igaza. Nincsenek előítéletei, a létezőket és az eszméket mindig az adott helyzetben mérlegeli, az előzményeket és a következményeket semmibe véve. T. György a vitákból és meggondolatlannak tűnhető, másokra tekintettel nem levő cselekedeteiből nem csinál nagy ügyet. A hatalmas ellene irányuló gyűlölet tompulni látszik, T. Györgyöt egyre jobban elfogadják szemmel látható hibái ellenére. Sőt, egyre többen kezdik el tisztelni őt amiatt, amilyen „sztoikus, már-már heroikus” nyugalommal tűrte a „kiközösítés forró poklát”.

T. Györgynek pedig semmi sem kell ennél jobban; hiszen a sok konditeremben eltöltött óra és az újabb és újabb közösség- és barátkeresésbe vetett energia ellenére – T. György rettentően magányos. Idővel remélhetőleg ezt is kinövi, ahogy a korlátoltságát is – bár az utóbbira nincs túl sok esély.